Amikor a fiam, Máté, megnősült, úgy döntöttem, hogy segítek a fiataloknak. Az ápolónői fizetés nem sokra elegendő – ezt mindenki tudja, hogy csak fillérekért dolgozunk. Még a legszükségesebb dolgokra sem jut pénz.
Portugáliában jól jött az orvosi végzettségem. Gyorsan alkalmazkodtam, és ápolónőként kezdtem dolgozni egy idős férfi, mellett. Gyenge volt, és alig tudott járni, ezért éjjel-nappal szüksége volt gondozásra. Megengedte, hogy a házában lakjak, és tisztességesen megfizetett. A gondozás mellett takarítottam is és főztem neki.
Egy idegen országban egyedül nehéz volt, de néha találkoztam más női munkásokkal. Hetente egyszer összegyűltünk, hogy panaszkodjunk egymásnak a nehéz sorsunkról, egy kávét igyunk, majd folytassuk a munkát.
Majdnem öt évig küldtem pénzt a fiamnak. Máté egy nagyon drága lakást vett. Ez volt a felesége, Katalin, és az anyósa, Piroska kívánsága.
– Jobb lenne egy kisebb lakással kezdeni – tanácsoltam. – Olcsóbb, és több lehetőség is van.
– Mikor jönnek a gyerekek? – tiltakozott a fiatal pár. – Szerinted elég lesz egy egy szobás lakás? Vagy te sajnálod a pénzt?
Piroska, a felesége anyja is hozzájárult: régi bútorokat hozott ajándékba – egy falit és egy ágyat, házavató ajándékként pedig ágyneműt és konyhai eszközöket.
Ez feldühített, de nem akartam veszekedni, nehogy kapzsinak tartsanak.
A menyem, Katalin, egy új építésű lakást választott – egy 100 négyzetméteres, nagy terasszal rendelkező otthont.
– Anya, ha meglátogatsz, lesz saját szobád és fürdőszobád – magyarázta.
– Szükséges ez? – próbáltam ellenkezni. – Többet fogsz fizetni a rezsiért!
Egy évvel később a fiam kifizette a jelzáloghitelét. És úgy döntöttem, hogy külföldön maradok, és keresek egy kicsit magamnak. Mivel dolgoztam, nem volt senki, aki vigyázzon a házra.
Másfél év alatt mindent felújítottam: tetőt cseréltem, napelemeket szereltem fel, kőkerítést építettem, az udvart térkővel burkoltam. Vettem egy új hűtőt a konyhába, zuhanyzót építettem a fürdőszobába, és felújítottam a hálószobát és a nappalit. Kényelmes és szép otthont akartam.
Nemrég érkeztem haza hosszú kint tartózkodásom után. Az unokák is megérkeztek, most már rajtuk a sor, hogy gondoskodjanak rólam. Ajándékokat hoztam – játékokat és édességeket az unokáimnak. Úgy döntöttem, hogy házavatót rendezek.
A fiam, a menyem és Piroska, a felesége anyja is eljöttek, bár nem hívtam meg őket.
Alighogy leültünk az asztalhoz, a menyem elkezdett kritizálni:
– Hú, de drága ez a hűtő! Miért olyan nagy az ágy? Egyedül élsz!
– Napelemek? Hülyeség, semmit nem érnek, csak kidobtam rá a pénzt.
Nem szeretem, ha valaki megszámolja a pénzemet, és rávilágít a "hiányosságokra."
– Tudja, Piroska, keményen dolgoztam, és ha akarom, akár pálmafát is ültethetek itt, vagy egy zsiráfot hozhatok. Ez az én otthonom és az én pénzem!
– Jobb lenne eladni ezt a házat, és segíteni a gyerekeken – folytatta a menyem.
– Segítettem, nem kevés pénzt küldtem öt éven keresztül! És te?
– Anya, Piroskanak igaza van – szólt közbe a fiam. – Jobb lenne eladni a házat. Lehet venni egy lakást a városban, és mi…
– Mi van veled?
– Szükségünk van egy autóra. Nagyon.
Teljesen megdöbbentem a szemtelenségüktől!
– Hát semmi sem elég neked? – mondtam. – Piroska, vegye magához Katalint, és menjen, keressen pénzt legalább egy évig! Akkor tudni fogja, hogy mennyit ér a pénz!
Mindenki megsértődött, és nem is próbálták meg az ételt. Így telt a házavató bulim.
Csak a fiam miatt sajnálom. Ellenem fordították. Nem gondoltam volna, hogy Máté ilyen gyorsan a felesége és az anyósa kezébe kerül.