Két évvel később újra találkoztam vele, és az a találkozás olyan érzés volt, mintha egy vers elevenedett volna meg.
Sosem gondolnád, hogy az az ember, akivel egy évtizedet töltöttél, idegenné válhat.
Réka és én tíz évig voltunk együtt.
Két csodálatos lányunk született: Anna (8) és Lili (6).
Az életünk nem volt tökéletes, de a miénk volt, és én úgy hittem, stabil.
Megkerestem annyit, hogy kényelmesen éljünk, nem luxusban, de évente kétszer elutaztunk nyaralni, és a lányoknak volt egy félállású bébiszitterük, míg Réka otthonról dolgozott szabadúszóként.
Segítettem mindenben amiben tudtam, nem hagytam magára a gyerekekkel.
Aztán valami megváltozott.
Eleinte apró jelek voltak: órákig a telefonjába mélyedt, késő este üzeneteket írt, közösségi oldalai egyre aktívabbak lettek.
„Kivel beszélsz?” kérdeztem egyszer óvatosan.
„Barátokkal,” vágta rá túl gyorsan. „Csak tartjuk a kapcsolatot.”
Egyre több képet töltött fel: mosolygott egy kávézóban, vásárlás közben, idegen barátokkal pózolva, akiket sosem ismertem.
Otthon viszont távolságtartó lett. Egyre kevesebb időt töltött Annával és Lilivel, és amikor játszani akartak vele, félretolta őket.
„Most nem, drágám,” mondta, anélkül hogy felnézett volna a telefonjából.
Úgy éreztem, próbálom visszahozni őt abba az életbe, amit együtt építettünk, de mintha homok csúszott volna ki az ujjaim közül.
Aztán egy délután, minden előzetes jel nélkül, kimondta a szavakat, amelyek mindent megváltoztattak.
„Befejeztük, Péter.”
Megdermedtem. „Mi? Miről beszélsz?”
Nem nézett a szemembe. „Nem tudom tovább csinálni ezt. Megtaláltam önmagam… és tudom, mit akarok. Nem nekem való ez az élet.”
Zavartan kutattam az arcát, hátha látok egy jelet, hogy ez csak egy rossz vicc.
„Réka… két lányunk van.”
„Te jobb apa vagy, mint én anya.”
A hangja határozott volt, szinte hideg.
„És mi lesz Annával és Lilivel? Még olyan kicsik!”
Sóhajtott, mintha már unná ezt a beszélgetést. „Szabadságot akarok, Péter. Boldog akarok lenni.”
A szavai úgy szúrtak, mint a tőrök. Azt hittem, az együtt felépített életünk jelent neki valamit. De tévedtem.
Mikor becsapta maga mögött az ajtót, a csend olyan hangos lett, hogy szinte süketített.
Aznap este Anna megrántotta a pulóverem ujját. „Apa, anya haragszik ránk? Visszajön?”
Kinyitottam a szám, de nem jött ki hang. Hogyan mondhattam volna el egy ötéves kislánynak, hogy az édesanyja elment?
A következő hetek rémálomszerűen teltek. Nem tudtam enni, aludni.
A legnehezebb nem Réka hiánya volt, hanem az, amit hátrahagyott.
A lányok. Az ő ártatlan hitük, hogy „anya hamarosan visszajön.”
A család kérdései: „Mi történt, Péter? Igaz, hogy elment?”
Nem tudtam mit mondani. Nem volt magyarázatom. Csak a szégyen maradt, hogy nem tudtam megmenteni a családomat.
Egyedül maradtam, de nem hagyhattam, hogy összetörjek. Anna és Lili számítottak rám.
Minden percemet velük töltöttem, dolgoztam, spóroltam, és építettem az új életünket.
És akkor, két évvel később, egy átlagos hétköznapon, a boltban megláttam őt.
Először nem ismertem fel.
A haja fakó volt, a ruhái gyűröttek, és az arca… Istenem, az arca fáradtnak tűnt.
A szívem gyorsabban vert.
„Réka,” mondtam halkan.
Ő megdermedt, majd elfordította a tekintetét, és sietve elment.
Láttam, ahogy átmegy az úton és beszáll egy taxiba.
Aznap este nem tudtam aludni. Vajon valaha elmondja, miért tette?
De az idő múlásával rájöttem, hogy amit elvesztettem, nem volt olyan fontos, mint amit nyertem.