Ez a házasság már a második volt az életemben. Az első válásom után hosszú ideig nem tudtam magamhoz térni. Az akkori férjem elhagyott engem és a kislányunkat egy másik nőért. Ezzel véget ért a boldog családi életünk. A lányommal ketten maradtunk, és anyám segítségére támaszkodtunk. Amikor a lányom 13 éves lett, eszembe sem jutott egy új házasság gondolata. Minden így ment tovább, míg nem találkoztam egy régi ismerősömmel.
Ő egykor az iskolai éveim alatt tetszett nekem, és úgy tűnt, hogy ez kölcsönös volt. Később azonban ő bevonult a seregbe, én pedig egyetemre mentem. Most kiderült, hogy közel lakunk egymáshoz, és gyermekeink ugyanabba az iskolába járnak, bár külön osztályba. Elkezdünk beszélgetni, és megtudtam, hogy elvált. Az exfelesége megcsalta egy külföldivel, elhagyta a családot, és külföldre költözött. A lányuk a nagymamával élt, de később úgy döntött, hogy az apjához költözik.
Engem nem különösebben érdekelt a múltja. Sokkal inkább a közös jövőnk foglalkoztatott. Összeházasodtunk, és együtt kezdtük élni az életünket. Az elején a két lány jól kijött egymással, és én is megtaláltam a közös hangot a mostohalányommal. Úgy éreztem, hogy végre helyreállt az életem, és boldogok lehetünk. A gyerekeket soha nem különböztettem meg, mindkettőjüket egyformán szerettem, és bíztam abban, hogy ők is megértik ezt.
Az első repedések
Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, a problémák elkezdődtek. A lányom örömmel fogadta a hírt, boldog volt, hogy kistestvére lesz. A mostohalányom viszont teljesen másként reagált. Dühkitörései voltak, és azt mondta, hogy „36 évesen szülni már késő.” Ez a viselkedés meglepett és elszomorított. Nem számítottam arra, hogy egy gyerek így reagál.
A helyzet egyre rosszabbá vált. A mostohalányom nem beszélt velem, kerülte a társaságomat, és az apjával is ritkábban érintkezett. A lányok közötti kapcsolat is megromlott. A mostohalányom gyakran megbántotta a lányomat, pletykákat terjesztett róla az iskolában, és szándékosan konfliktusokat szított. A családi feszültségek hamar nyilvánossá váltak.
Az újszülött érkezése
Amikor megszületett a kisfiam, a helyzet tovább romlott. A mostohalányom egyre több problémát okozott. Szándékosan zajongott, amikor a baba aludt, és látványosan sértődött meg minden apróságon. A viselkedése feszült légkört teremtett otthon. A lányom, aki kénytelen volt vele egy szobát megosztani, szintén nagyon szenvedett.
Hiába próbáltam a férjemmel megbeszélni a dolgot, ő mindig csak türelemre intett, mondván, hogy a mostohalányom idővel meg fogja szokni a helyzetet. De én nem értem, hogy miért reagál így, amikor a lányom teljesen normálisan fogadta a változást.
Nehéz döntések előtt
Meddig tarthat ez az állapot? Egy évig? Tíz évig? Nem szeretném, hogy a gyerekeim ilyen mérgező légkörben nőjenek fel. Fáj ezt kimondani, de úgy érzem, az egyetlen megoldás az lenne, ha a mostohalányomat visszaküldenénk a nagymamájához. De félek erről beszélni a férjemmel. Egyelőre csak várok, és reménykedem, hogy valahogy megoldódik a helyzet.
Mit gondoltok? Mit lehetne tenni ebben a helyzetben?