Amikor feleségül mentem Kálmánhoz, biztos voltam benne, hogy ő az akit nekem szánt a sors. Aztán a 44. születésnapomon olyan "meglepetést" kaptam, hogy ezt senkinek nem kívánom. A férjem elhagyott engem, de nem akárkiért, hanem, a legkisebb lányunk keresztanyjáért. A saját lányaim pedig, ahelyett hogy mellettem álltak volna, inkább apjuk oldalára álltak.
Születésnapom előestéjén azt terveztem, hogy szerényen megünnepeljük a családommal. Meghívtam volna a férjemet, a gyerekeimet, és még az új barátokat is, hiszen nemrég tartottuk meg a legidősebb lányunk esküvőjét. De jól tettem, hogy nem szerveztem semmit, mert különben a férjem még nagyobb szégyent hozott volna ránk.
Este Kálmán bejelentette, hogy elhagyja a családot.
– Beleszerettem valaki másba – mondta nyugodtan.
– Hogy? Mégis kibe? – kérdeztem dühösen.
– Krisztinába – hangzott el a lányom keresztanyjának neve.
Ez a nő mindig is gyakran megfordult nálunk, gyakorlatilag a családunk tagja volt. Sikeres, gyönyörű, de valamiért magányos, gyakran nyaralt nálunk. Most kiderült, hogy nem csak vendég volt, hanem ő az, aki miatt a férjem tönkretette a házasságunkat.
A legfájdalmasabb az volt, hogy a saját lányaim támogatták az apjukat.
– Anya, ez az ő élete, joga van boldognak lenni – mondta a legidősebb.
– Igen, el kell fogadnod, ez az ő döntése – tette hozzá a fiatalabb.
A lányok szavai különösen fájdalmasak voltak. Megértettem, miért viselkedtek így. Kálmán távolról sem szegény, van egy kis üzlete, és mindig bőkezű volt velük. Az esküvőre egy lakást vásárolt a legidősebbnek, a legkisebbnek pedig autót ígért a 20. születésnapjára. Az apjuk iránti vonzalmukat egyértelműen a nagylelkűsége motiválta.
Krisztina sem tartotta magát bűnösnek. Üzent nekem:
„Bocsáss meg, és érts meg minket. Mindenkinek joga van a boldogsághoz. Szeretjük egymást. Te is megtalálod a boldogságodat.”
Ezek a szavak gúnyosan hangzottak. De mint kiderült, a boldogságvágy valóban prófétai lett.
Évekig dolgoztam tanárként . Ott találkoztam egy lánnyal, Katával, aki szinte családtaggá vált számomra. Amikor felnőtt, és külföldre, Németországba ment dolgozni, segítettem neki pénzügyileg. Kata visszafizette a kölcsönt, rendezte életét, és sikeresen férjhez ment egy német férfihez.
Miután értesült a válásomról, Kata azt javasolta, hogy menjek el hozzá, hogy eltereljem a gondolataimat. Beleegyeztem. A családja sajátjaként fogadott, és egy időre sikerült megfeledkeznem a problémáimról.
Egy napon Kata férjének, Heinrichnek a rokona látogatott meg minket. Ő és én azonnal megértettük egymást. 45 éves volt, és soha nem házasodott meg. Néhány héttel később megkérte a kezem. Beleegyeztem. Hamarosan gyermekünk született – itt, Németországban a 45 éves korban szülés teljesen elfogadott.
Most bőségben élek, és szeretet vesz körül. Az életem teljesen megváltozott.
A volt férjem nem volt ilyen szerencsés. Krisztinával nem alakultak jól a dolgok, és problémák kezdődtek az üzletében is. A lányai abbahagyták a támogatását, mert már nem tudott nekik pénzt adni. Emlékeztek rám, telefonálni kezdtek, segítséget kértek, és felajánlották, hogy meglátogatnak.
Amennyire tudok, segítek nekik, mert végül is az én gyerekeim. De még nem vagyok kész arra, hogy meghívjam őket az otthonomba – a régi sérelmek még mindig túl erősen élnek bennem. Szeritnetek igazam van? Vagy emiatt rossz anya vagyok?