Amikor idős lettem, a gyermekeim újra keresni kezdtek. De soha nem felejtem el, hogyan bántak velem az évek során.
Fiatalabb koromban minden másként alakult. A férjem egy fiatalabb nő miatt hagyott el, a gyermekeink pedig az ő oldalára álltak. Ő volt a tisztelt, nagyvállalat igazgatója, a "sikeres szülő", akit követniük kellett. Éveken át figyelmen kívül hagytak, és magamra maradtam.
Miután a férjem elhunyt, kiderült, hogy minden vagyonát az új feleségére hagyta. A gyermekeim örökség nélkül maradtak. Akkor kezdtek újra közeledni hozzám, de pontosan tudtam, miért. Mostanában gyakrabban jönnek látogatóba, ajándékokat hoznak, kedveskednek, de átlátok rajtuk.
A múlt fájdalmai
Amikor elváltam, úgy éreztem, mintha mindenki cserbenhagyott volna. A gyermekeim az apjuk mellett maradtak, én pedig egyedül maradtam. Hallottam, hogy boldog életet élnek vele és az új családjával, miközben én magányosan éltem a lakásomban.
Egy idő után rájöttem, hogy csak magamra számíthatok. Elhatároztam, hogy külföldön vállalok munkát, hogy új életet kezdhessek. Sikerült annyi pénzt keresnem, hogy hazatérve felújítsam a lakásomat, új bútorokat vegyek, és félretegyek az idős koromra.
Közben a gyermekeim megnősültek, férjhez mentek, családot alapítottak. Hallottam róluk, hogy nagy esküvőket tartottak, gyerekek születtek, és élvezték az életet. Én pedig továbbra is a saját életemet éltem – magányosan, de önállóan.
Amikor újra feltűntek
Amikor az exférjem meghalt, és kiderült, hogy semmit sem hagyott a gyermekeinkre, hirtelen ismét fontossá váltam számukra. Megjelentek nálam, kis ajándékokkal, kedves szavakkal, de tudtam, hogy mindez mögött valamilyen hátsó szándék áll.
A lányom például finoman utalgatott arra, hogy ideje lenne gondolnom a végrendeletre. Nemrég az egyik unokám is felkeresett:
– Nagymama, nem unalmas itt egyedül? – kérdezte.
– Nem, nagyon jól érzem magam – válaszoltam.
– De ez a lakás olyan nagy – folytatta. – Nem lenne könnyebb, ha mi költöznénk ide? Így neked is segítenénk, és mi sem fizetnénk lakbért.
Csak mosolyogtam. Nyilvánvaló volt, hogy mit szeretnének.
– Ki mondta, hogy nem kellene lakbért fizetni? Jó kedvezményt adnék nektek – válaszoltam nyugodtan.
Az unokám megdöbbent. Arra számított, hogy tárt karokkal fogadom az ötletét, de nekem más terveim voltak.
Az én döntésem
Néhány évvel ezelőtt végrendeletet írtam, amelyben rendelkeztem arról, hogy a lakásomat halálom után eladják, és a pénzt beteg gyermekek segítésére fordítsák. Amikor a lányom erről tudomást szerzett, felháborodott.
– Ez igazságtalan! Ezzel elrabolod az unokáid jövőjét! – kiabálta.
A fiam is megjelent, és finoman utalgatott arra, hogy gondoskodna rólam, ha cserébe gondolnék az örökségükre. De engem a hirtelen jött „szeretetük” már nem hatott meg.
Ma 72 éves vagyok, jó egészségnek örvendek, és elégedett vagyok az életemmel. Nem érzem szükségét, hogy bárkinek is megfeleljek, vagy megváltoztassam a döntéseimet.
És ti mit tennétek a helyemben? Megengednétek, hogy az unokátok ingyen nálatok lakjon?