Anna olyan gyorsan lépett be a lakásba, hogy alig tudtam időben kinyitni az ajtót, így elkerültem a vele való találkozást. Csodálkozva pillantottam utána, vállat vontam, majd bezártam az ajtót, és azonnal elindultam utánajárni, hova sietett.
A halk, de elégedetlenséget sugárzó morgásból egyértelműen kiderült, hogy Anna már elfoglalta a helyét a konyhán. És abból, ahogyan idegesen torkolt a széken, számomra világos volt: nem jött csak úgy.
— Szeretnél teát? – kérdeztem, nem tudva, hogyan kezdjem a beszélgetést.
— Nem, köszönöm, – felelte Anna udvarias mosollyal, miközben kezeit összekulcsolva ült a térdén.
Felhúztam a szemöldökömet, majd a saját dolgaimmal kezdtem foglalkozni, gondolva arra, hogy ha Anna valamilyen fontos kérdéssel érkezett, előbb-utóbb szóvá teszi.
Tíz percig feszült csend uralkodott a konyhán, melyet csupán a hűtőajtó koppanása törte meg.
— Tegnap a barátnőm esküvőjén voltam. Az ő fia vágott össze, – kezdte váratlanul Anna, mintha valamire utalna.
— Nos, gratulálok, – válaszoltam udvariasan.
— Az esküvő egyszerűen csodálatos volt! Olyan pompával, olyan hangulattal! – folytatta lelkesen, majd többértelműen hozzátette: – De ami a leginkább megragadott, az az volt, amikor a menyasszony anyának hívta a barátnőmet. Mindenki könnyek között el volt ragadtatva…
Éreztem, merre tart a beszélgetés, de úgy döntöttem, hogy inkább hallgatok.
— Nos, erre akartam utalni, – folytatta Anna, miközben kezeit az hasán keresztbe tette. – Miért nem hívsz engem anyának?
— De te magad sem szeretted volna ezt – emlékeztettem nyugodtan. – Ezt a feltételt még a mi esküvőnkön is te tetted.
— Nem emlékszem, hogy ilyet mondtam volna, – felelte Anna kedvesen, de a szemeiben másról árulkodtam.
Mindent tökéletesen emlékeztem: arra is, hogy a mi esküvőnkön Anna kijelentette:
«Csak egy ember anyja vagyok – a fiamé. Nem akarom, hogy bárki más anyának hívjon!»
Abban az időben ez a kijelentés engem nem érintett. Nem terveztem, hogy a férjem anyját máshogyan szólítsam, így az ügy magától lezárult, és a kapcsolatunk sem volt különösebb – Anna nem avatkozott bele a családi ügyekbe, nem tanácsolt –, ezért a házasságom Mátéval már öt éve zökkenőmentesen működött.
— De miért most ez a kérdés? – kérdeztem értetlenkedve. – Már hozzászoktam, hogy Annának szólítalak.
— A szokások változnak. Ideje elfelejtened! Mostantól anyának fogsz hívni engem, – jelentette határozottan Anna.
— Nem! – vágtam vissza. – Nekem csak egy anyám van, és így nem foglak megszólítani!
Anna összehúzta a szemöldökét, és tanítólag így szólt:
— Gondold csak át jól, kicsim, hogy aztán ne bánj meg semmit…
Én azonban nem vitatkoztam, csupán vállat vontam, és visszatértem a saját dolgaimhoz.
De Anna egyértelműen nem akart engedni. Amikor látta, hogy nem sietek az engedelmességgel, elégedetlen arckifejezéssel távozott a konyhából.
Ám naiv volt azt hinni, hogy ezzel vége a dolgoknak. Még az este folyamán rájöttem, hogy a harc csak most kezdődik.
Máté, miután munkából hazatért és még alig vette le a kabátját, már elkezdte kifejezni elégedetlenségét:
— Miért nem hívod anyámat anyának?
— Mert ő nem az én anyám, – válaszoltam dühösen. – Annyi éve nem volt erre szüksége, de most hirtelen úgy döntött. Tudod egyáltalán, miért?
Máté elbizonytalanodott; az arcáról látszott, hogy fogalma sincs.
— Tegnap az esküvőn volt, ahol a menyasszony anyának hívta a mostohaanyját. Így döntött, hogy nekem is így kell – magyaráztam. – És te azt akarod, hogy az ő kérésére hirtelen megváltoztassam a viselkedésemet?
Máté így szólt: — Nem kér semmi bonyolultat… Neked nem nehéz, ugye?
— Nem nehéz! Csak én nem akarom! – lobogtam dühösen.
Máté megsértetten szorította össze a száját, elment a konyhába, és demonstratív módon csendben kezdett vacsorázni. Attól a naptól kezdve úgy viselkedett, mintha egyedül élnénk a lakásban.
Úgy döntöttem, hogy közvetlenül beszélek Annával. Amikor találkoztunk, Anna győzedelmes arccal fogadott, de semmi jó előjel nem árulkodott belőle.
— Miért okozol viszályt a családunkban? A válásra gondolsz? – kérdeztem, próbálva megőrizni az önuralmamat.
— Te nem tisztelsz engem, – vágta vissza Anna, miközben átrendezte a haját. – Jó, hogy a fiam végre észrevette, és az én oldalamra állt. Minden, amit tőled kérek, az az, hogy ismerd el a hibádat, bocsáss meg, és hívj engem anyának. Nem olyan nehéz, igaz?
— Nem, egyáltalán ne reménykedj! – határozottan válaszoltam. – Nekem van saját anyám!
Ezután elfordultam, és határozottan elindultam az ajtó felé.
Ám a meglepetések itt még nem értek véget. Otthon Máté dühösen várott:
— Voltál az anyámmal? Ő telefonált nekem! Azt mondja, összekaptad vele a viszályt, és emiatt megugrott az ő vérnyomása!
— Milyen vérnyomás? Ő teljesen nyugodt volt! – kiáltottam döbbenve.
Máté azonban nem figyelt; már eldöntötte, hogy én vagyok a hibás. Újra felhívtam Annát:
— Miért hazudsz?
— Nem a te dolgod. Azt akarod, hogy vége legyen mindennek? Csináld, ahogy mondtam!
— Rendben! – mondtam hirtelen.
— Mi? – csodálkozva kérdezte Anna, aki egyáltalán nem számított ilyen könnyű győzelemre.
— Anyának foglak hívni, de csak akkor, ha te is lánynak hívsz engem, – tette hozzá nyugodtan.
A vonalra csend telepedett.
— Nem, így nem megy! – végül dühösen kiáltotta Anna. – Én nem szültelek!
— Nos, akkor én sem szültelek, – mondtam, láthatóan meglepett hangon. – Úgy tűnik, tisztességtelen csere lett belőle.
Anna valamit mormolt, majd hirtelen lezárta a hívást. Néhány perc múlva Máté telefonja csörgött; a beszélgetés fél órán át tartott, aztán zavartan lépett be a szobába:
— Anyu meggondolta magát. Azt mondja, többé nem akarja, hogy anyának hívjátok őt…
Elmosolyodtam. Minden most már egyértelművé vált: Anna egyáltalán nem akarta, hogy lánynak hívjam őt, hiszen ő nem nevelt engem.