Miután ötven perccel korábban érkeztem meg anyósomhoz, meghallottam a férjem és az anyja közötti beszélgetést, amely alapjaiban változtatta meg az életemet.
Amikor hozzámentem Mátéhoz, biztos voltam benne, hogy megtaláltam az igazi lelki társamat. Máté udvarias és gondoskodó volt, aki mindenben támogatott. Házasságunk első éveiben gyakran szervezett meglepetéseket: gyertyafényes vacsorákat, váratlan utazásokat. Még a hétköznapokon is próbált valami kellemeset csempészni a kapcsolatunkba.
Mindig is irigylésre méltó menyasszonynak számítottam. Apám gazdag és befolyásos ember volt. Amikor férjhez mentem, apám egy tágas lakást adott nekünk a város szívében, valamint egy vidéki házikót. Luxusautóval közlekedtünk, és egy tervezőirodában kaptam munkát. Az életünk gondtalan és boldog volt.
De egy napon, egy teljesen átlagos napon, Tamara néni telefonált nekem.
– Helló, Tamara néni – köszöntem mosolyogva. Már régen nem beszéltünk.
– Andrea… itt… valami történt… baleset… apáddal…
Tamara néni alig tudott beszélni, én pedig feszülten szorítottam a telefont. Minden erőm elhagyott.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben rémisztő gondolatok kavarogtak a fejemben.
– Nem tudom, édesem… baleset… te… csak gyere… – zokogta Tamara néni.
A következő napok egyetlen homályba vesztek. Nem hagytam el apám kórházi ágyát, nap mint nap verset olvastam neki, imádkoztam és csodát vártam. De a csoda nem következett be. Néhány nappal később apám elhunyt, anélkül, hogy magához tért volna.
Máté szorosan átölelt, próbált vigasztalni, de nem értettem, hogyan lehet folytatni az életet egy olyan személy nélkül, aki mindig ott volt és támogatott minket. A gondolataim össze-vissza kavarogtak, nem tudtam koncentrálni.
A napok mintha ködben teltek volna. Apám rokonai, barátai és kollégái eljöttek, hogy kifejezzék részvétüket. A szívemben üresség tátongott, mintha egy részem vele együtt távozott volna.
Elzárkóztam, abbahagytam a rajzolást, és kerültem a barátokat. A közjegyző több napon keresztül próbált kapcsolatba lépni velem, de nem válaszoltam. Végül Máté, aki belefáradt a közömbösségembe, felvette a telefont.
– Halló?
– Helló, Zoltán vagyok. Beszélhetek Andreával?
Máté rám nézett, én pedig a kanapén ülve bámultam magam elé.
– Most nem tud beszélni. Mondd meg, mire van szükséged, és megadom.
– Rendben, öröklésről van szó. Mindent meg kell beszélnünk.
– Jó lesz holnap? – kérdezte Máté.
– Igen, megoldjuk – válaszolta a közjegyző.
Miután letette a telefont, Máté odajött hozzám, és óvatosan megsimogatta a hajamat.
– Drágám, holnap megyünk a közjegyzőhöz. Az örökséggel kell foglalkoznunk. Tudom, hogy nehéz neked, de meg kell tennünk.
Bólintottam, de nem igazán értettem, miről beszél.
Másnap elmentünk a közjegyzőhöz. Zoltán barátságos mosollyal üdvözölt minket.
– Andrea, Máté, kérlek, gyertek be. Tudom, hogy ez most nehéz számodra, de fontos kérdéseket kell megbeszélnünk.
Leültem, és úgy éreztem, minden erőm elhagyott.
– Apád végrendeletet hagyott hátra – kezdte a közjegyző. – Te vagy az egyetlen örököse a teljes vagyonának.
Zoltán szavai visszhangoztak a fejemben. Mindent örököltem: házat, lakást, autót és pénzt.
– Van egy kis probléma – folytatta a közjegyző. – Apád jótékonysági kötelezettségeket hagyott hátra, amelyeket teljesíteni kell.
Bólintottam, és Máté, aki mellettem ült, megszorította a kezem.
– Kibírjuk, Andrea – mondta halkan.
Több hónap telt el, és fokozatosan magamhoz tértem. Visszatértem dolgozni, és egyre inkább elmerültem apám jótékonysági projektjeiben. Ez segített megbirkózni a fájdalmas veszteséggel.
Egyik nap, amikor a munkanapom hamarabb véget ért, hazamentem. Az ajtó kissé nyitva volt. Ahogy beléptem, fojtott hangokat hallottam a konyhából.
– Máté, gyorsítanunk kell a dolgokon – hangzott Anna feszült hangja.
– Értem, anya – válaszolta Máté. – De nagyon kevés idő telt el. Nem tudok csak úgy bejönni és megkérni, hogy adja át nekem az ingatlan egy részét.
– Kitartóbbnak kell lenned, fiam – emelte fel a hangját az anyósom. – Mindent elveszítünk! Cselekednünk kell, mielőtt mindent az alapba utal.
Megdermedtem. A szívem összeszorult. Nem hittem a fülemnek.
Miután összeszedtem magam, beléptem a konyhába.
– Andrea, itthon vagy már? – kérdezte Máté zavartan.
– Igen, hamarabb végeztem – válaszoltam nyugodtan.
Anna gyorsan barátságosan mosolygott.
– Andrea, kedves, milyen jó, hogy eljöttél! Éppen teát készítettünk.
Úgy ültem le az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. De másnap beadtam a válókeresetet.
A válás nehéz volt, Máté és az anyja megpróbáltak rossz színben feltüntetni, de senki sem hitt nekik. A barátaim és kollégáim kedves, nagylelkű és őszinte nőnek ismertek.
A válás után sok időbe telt, mire magamhoz tértem. Máté és az anyja nem tudtak beletörődni a veszteségbe. De az életem ment tovább.