– Miért nem segítetek nekem jobban? – háborodott fel az anyósom, Magdolna néni, miközben szemrehányóan nézett ránk. – Bezzeg a testvéred, Péter, minden hónap elején átutal nekem 200 ezer forintot. Ő megérti, mi az, hogy kötelesség!
Magdolna néni a férjemmel, Istvánnal szemben ült az asztalnál. Én a tűzhelynél álltam, és próbáltam kimaradni a veszekedésből, de belül forrtam. Ez a beszélgetés már sokadszorra zajlott le nálunk, és mindig ugyanoda jutottunk: „Fiú vagy, a te dolgod!”
István nagyot sóhajtott, hátradőlt a székében, és ezúttal úgy döntött, hogy nem hallgat tovább.
– Anya, ezt már annyiszor megbeszéltük. Három gyerekünk van, és az élet drága. Iskola, különórák, étel, rezsi… próbálunk segíteni, de nem tudunk többet adni.
Magdolna néni összeszorította a száját.
– És mégis, Péter miért tud minden hónapban adni nekem? – kérdezte sértődötten. – Miért neki „megy minden, mint a karikacsapás”?
– Anya, Péter Németországban él, és euróban kap fizetést. Teljesen más körülmények között van, és ritkán jár haza. Ő maga mondta, hogy így akarja jóvátenni, hogy nincs itt veled.
– De te vagy a fiam, Pistikém – lágyult el a hangja. – Nekem számítanom kell rád.
Ekkor már nem bírtam tovább hallgatni.
– Magdolna néni – szólaltam meg határozottan –, még abban a korban van, hogy dolgozhatna. A szomszédja, Jolán néni idősebb, mégis munkát talál, és még a gyerekeit is támogatja.
Az anyósom összevonta a szemöldökét.
– Te most engem akarsz kioktatni? Az egészségem már nem a régi!
– És szerinted nekünk könnyű? – kérdezte István ingerülten. – Hitelek, három gyerek… Anya, tényleg azt hiszed, hogy nem próbálkozunk?
Magdolna néni nem válaszolt. Egy pillanatig azt hittem, végre megértette, de aztán nagyot sóhajtott, összekapta a táskáját, és hangosan becsapta az ajtót.
Csend borult a lakásra. Leültem az asztalhoz, és a fejemet fogtam.
– István, ez kezd elviselhetetlenné válni. Az állandó célozgatásai, a sértései…
– Tudom – sóhajtotta a férjem. – De anya sosem fogja megérteni. Mindig azt gondolja, hogy tartozom neki valamivel.
– Ez nem igazságos! – fakadtam ki. – Segítünk, amikor tudunk, de úgy követel, mintha csak ő számítana.
– Már nem tudom, mit tegyek – felelte István szomorúan. – Folyton Péterhez hasonlít minket, és mindig úgy érzem, hogy kevesebbnek tart minket.
Aznap éjjel alig tudtam aludni. Úgy tűnt, Magdolna néni ezúttal valóban megsértődött. Másnap azonban újra megjelent. Most csendesebb volt, és leült a kanapéra, kemény tekintettel nézett rám.
– Zsuzsa, sokat gondolkodtam – kezdte. – Talán túl kemény voltam tegnap, de…
– Nem, Magdolna néni – vágtam a szavába. – Tegnap igazságtalan volt. Nem tagadjuk meg a segítséget, de nem tudunk többet adni, mint amennyink van.
– De én az anyátok vagyok! – emelte fel a hangját. – Nem értitek, mit jelent ez nekem?
– És mi szülők vagyunk – szólt közbe István. – Elsősorban a gyerekeinkről kell gondoskodnunk.
– Nem vagyok fontosabb, mint ők? – kérdezte sértődötten.
– Fontos vagy – feleltem –, de az elvárásaid tönkreteszik a kapcsolatunkat.
Magdolna néni nem válaszolt. Nem tudta, vagy talán nem akarta megérteni.
Most itt ülök, és azon gondolkodom, mit tehetnénk. Hogyan magyarázzuk el, hogy a segítség nem jelentheti azt, hogy feláldozzuk magunkat?
Te mit tennél a helyemben?