Aznap este már minden csendes volt a házban. A gyerekek elaludtak, én pedig úgy döntöttem, gyorsan lezuhanyozom, miközben Zsuzsa, a feleségem, az ágyban feküdt és a tabletjét nézte. Már majdnem teljesen ellazultam, amikor meghallottam, hogy Dani, a kisfiunk, sírni kezdett. Aztán a nevemet is kiabálta: „Apa!”
Kiléptem a fürdőből, hogy megnézzem, mi történt. Először Zsuzsához fordultam, aki még mindig az ágyban feküdt, belemerülve a képernyőbe.
– Miért nem nyugtattad meg Danit? – kérdeztem kissé idegesen.
– Háromszor próbáltam – válaszolta közömbösen. – De nem hallgatott rám, úgyhogy feladtam.
Nem akartam vitatkozni, inkább siettem Dani szobájába. Amikor beléptem, remegve és sírva mondta:
– Apa, rendetlenséget csináltam.
Még mindig reszketett, amikor átöleltem, hogy megnyugtassam. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz, és közben gyorsan körülnéztem. A padlón és a falakon vörös foltok voltak. Egy pillanatra megállt bennem az ütő – azt hittem, vér.
Aztán a telefonom lámpájával alaposabban megnéztem, és megkönnyebbültem: festék volt. Az a sűrű, vörös temperafesték, amit délután még az asztalon hagytunk.
Gyorsan megtisztítottam Danit, tiszta pizsamát adtam rá, és magamhoz öleltem.
– Miért nem jött anya segíteni? – kérdezte halkan.
– Anya nem jött megnézni. Senki sem jött megnézni – ismételte.
Megszorítottam a kezét, és a nappaliba vittem, hogy ott maradhasson velem, míg én rendet raktam a szobájában. Aztán felmentem Zsuzsához, hogy beszéljek vele.
– Hogy hagyhattad ezt így? Miért nem segítettél neki? – kérdeztem dühösen.
Zsuzsa azonban közömbösen válaszolt, mintha nem is értené, miért vagyok ennyire feldúlt.
Másnap reggel összepakoltam pár dolgot, Danit pedig elvittem a nővéremhez. Ott felhívtam az anyósomat, hogy elmeséljem, mi történt.
Az anyósom mély sóhajjal hallgatta végig, majd azt mondta:
– Beszélek vele, de szerintem többről van itt szó. Zsuzsa valószínűleg depressziós.
Egy pillanatra megrökönyödtem. Eddig annyira Danira és a problémára koncentráltam, hogy észre sem vettem, mennyire megváltozott Zsuzsa az utóbbi időben.
– Az anyaság terhei, az állandó nyomás, és az, hogy alig van ideje magára vagy a hobbijaira – magyarázta az anyósom. – Ez mind túl sok lehet neki. Úgy érzi, elvesztette önmagát.
Megígérte, hogy segít megszervezni, hogy Zsuzsa terapeutához járhasson, de azt is hozzátette:
– Neked is támogatnod kell őt, különben nem fog sikerülni.
A beszélgetés után hazamentem. Nem vártam bocsánatkérést. Csak szorosan megöleltem Zsuzsát, és én kértem bocsánatot tőle, amiért nem vettem észre, hogy segítségre van szüksége.
Zsuzsa erre zokogni kezdett. Hosszan, szinte egy órán át sírt a karjaimban. Másnap közösen mentünk el egy családterapeutához, hogy együtt szembenézzünk a problémákkal.
Azóta sok minden megváltozott. Nehéz időszak volt, de rájöttem, hogy az összetartás és egymás támogatása a legfontosabb. Együtt minden nehézségen át lehet lendülni.