Anita az egyetlen lányunk. Amikor megszületett, a férjemmel a boldogságtól majd kiugrottunk a bőrünkből. Természetesen igazi hercegnőként neveltük fel. A férjem sokszor figyelmeztetett, hogy túlságosan elkényeztetem, és egyszer még bánni fogom. De hiszen ő az egyetlen gyermekünk – mi rossz lehet ebben? Az évek során rájöttem, hogy igaza volt, különösen azután, hogy a férjem elhunyt.
Mindig is azt szerettük volna, hogy Anita orvos legyen. De az érettségi után kijelentette, hogy egy évig nem tanul tovább, hanem pihenni és "felkészülni" szeretne. A férjem nagyon dühös volt, próbálta lebeszélni, de én megvédtem a lányomat. Úgy gondoltam, jót tesz neki egy kis szünet. Egy év elteltével azonban Anita nem ment egyetemre, helyette azt mondta, hogy nincs szüksége diplomára, inkább munkát vállal, hogy önálló lehessen.
A férje, Balázs, be is vette a cégéhez dolgozni, de hat hónap után Anita bejelentette, hogy férjhez megy, és gyermeket vár. Ez hatalmas csapás volt a férjem számára, aki ettől kezdve nagyon rossz egészségi állapotba került. Anita és Balázs hozzánk költözött, mivel nem volt saját otthonuk.
Amikor megszületett az első unokám, Anita gyakorlatilag rám testálta a háztartást. Mindent én csináltam: takarítottam, főztem, sőt még Balázsnak is készítettem reggelit, mert "Anitának egy kisbabája van". Mindeközben továbbra is dolgoztam.
Amikor az unoka négyéves lett, Anita ismét szült. Reméltem, hogy végre elmegy dolgozni, és a nagyobbik gyerek óvodába kerül. De a terheim csak növekedtek. Most már a nagymamámat is rendszeresen látogatom a faluban, és minden hétvégén viszek neki élelmet.
Ma már az unokám iskolába jár, de Anita ugyanúgy otthon van, mint korábban. A kisebbik gyerek már öt éves, de ő sem jár még óvodába. Reggel csendben készítem Balázs reggelijét, viszem a nagyobbik unokámat iskolába, míg Anita a kisebbikkel délig alszik.
Egyik reggel elaludtam, így nem volt időm reggelit készíteni. Balázs reggeli nélkül ment munkába. Amikor Anita felkelt, azonnal rám támadt:
– Anya, te felelőtlen vagy! – mondta ingerülten. – Egyáltalán nem gondolsz rám! Kisgyerekem van!
Úgy érzem, a menyem tökéletesen elégedett ezzel a helyzettel. A pénzemet a családjukra költöm, én veszem az élelmiszert, hozok zöldséget és gyümölcsöt a nagymamától, és még a reggelit is elkészítem Balázsnak.
Ha megkérem Anitát, hogy segítsen a nagymamánál, azt mondja, hogy autóra van szükségük, és célozgat, hogy adjak pénzt rá. Tudja, hogy van némi megtakarításom, de félek hozzányúlni.
Édesanyám azt tanácsolja, hogy költözzek hozzájuk, hogy Anita megtanuljon saját magáról és a családjáról gondoskodni. De sajnálom az unokáimat – ki vigyázna rájuk? Ráadásul Anita gyakran szidja a nagyobbik unokát. Amíg én ott vagyok, meg tudom őt védeni.
Ha a férjem mindezt látná... Egyre többször emlékszem a szavaira, és rájövök, hogy igaza volt.
Oszd meg a Facebookon.