Amikor kimondta azt az egy szót, hagytam, hogy átjárjon. Visszamondtam neki, hogy tudja, hallottam, és éreztem, mintha egy szövetséget kötöttünk volna.
Édesanyám 2016-ban látogatott meg először, miután apám elhunyt. Akkor nem érezte jól magát, amit a gyász számlájára írtunk, de hamar kiderült, hogy a rákja kiújult. Nem sejtettük, hogy két nap múlva meghal.
Aznap reggel a téli napfény átsütött a hálószobáján, ahonnan a farm dombos tájait és a leheletükből kis felhőket képező teheneket láttam. A barátnőim – Zsuzsi, Erika és Nóra – mind ott voltak, hogy elbúcsúzzanak tőle. Bár már 40-es éveinkben jártunk, ugyanúgy lányoknak éreztük magunkat, mint egyetemistaként, amikor még a legnagyobb gondunk az volt, melyik kocsmába menjünk csütörtök este.
Anyu, bár gyenge volt, mindig megtalálta a módját, hogy mosolyt csaljon az arcunkra. „Lányok, gyertek ide, hadd kapjalak el titeket!” – mondta huncut mosollyal, miközben fészkelődött az oxigénmaszk alatt, ami szerinte „csak útban van”.
Mindannyian köré gyűltünk az ágyon. Megérintettük, nevettünk vele, és ő, a gyengülő testében is, valahogy mindig a szeretet központjában tartott minket.
Amikor egy pillanatra egyedül maradtunk, fogta a kezem, ujjával megérintette az orromat, majd a sajátját, és halkan, de tisztán kimondott egy szót: „Szerencsés.”
Ez a szó mindent megváltoztatott. Úgy éreztem, anyu ezzel az egyetlen szóval foglalta össze mindazt, amit el akart mondani: hogy szerencsések vagyunk, hogy voltunk egymásnak.
Anyu hétfőn halt meg. Azóta hat év telt el, de minden nap emlékeztetem magam arra a pillanatra. Az a szó – „szerencsés” – azóta is vezet engem. Ráébresztett, hogy a veszteség ellenére mindig ott van a hála. Hála azért a szeretetért, amit kaptam, és azért, hogy a barátnőim még mindig mellettem állnak, ahogy akkor is tették.