Amikor ez az egész elkezdődött, még nem gondoltam, hogy idáig fajulnak a dolgok. Az egész úgy indult, hogy a bátyám, Péter saját vállalkozásba kezdett, de hamar pénzt vesztett, és adósságokba keveredett. Anyánk, Katalin, hogy megmentse őt, eladta a kétszobás lakását. A pénz felét Péternek adta, hogy kifizesse a hitelezőit, a másik feléből pedig vett egy egyszobás lakást egy épülő társasházban.
Ekkor kérte meg anyám, hogy hadd költözzön hozzánk ideiglenesen, amíg az új lakása elkészül. Én és a férjem, Gábor, egy kétszobás lakásban élünk: van egy kis hálószobánk és egy konyhával kombinált nappalink. Természetesen igent mondtam, hiszen anyámról van szó, és nem tűnt nagy áldozatnak. De már több mint egy hónapja nálunk van, és az életünk teljesen a feje tetejére állt.
Eleinte apró panaszokkal kezdődött. A kanapén aludt a nappaliban, és azt mondta, fáj tőle a háta. Gyorsan vettünk neki egy speciális matracot, hogy kényelmesebb legyen. De most az a probléma, hogy a kanapé a matraccal túl magas, és nem tud rajta aludni. Aztán jött a ruhák tárolásának kérdése: nem volt elég hely a szekrényben az ő holmijának, és nem kapott saját fiókokat. Próbáltuk átrendezni a dolgokat, de semmi sem volt jó. Majd azzal vádolt meg minket, hogy „a konyhába száműztétek, mint egy cselédet”.
Egyszer félve megkérdeztem tőle:
– Anya, a hálószobába szeretnél költözni? Akkor Gáborral mi aludjunk a nappaliban?
De erre nem kaptam választ, csak sértődött csendet.
A helyzet azóta is egyre csak rosszabb lett. Anyám próbál mindent „jobbá” tenni, és átrendezi a lakást. Egyik nap például a fehér és színes ruhákat együtt dobta a mosógépbe – beleértve Gábor fehér ingeivel. Az eredmény: a férjem inge rózsaszín lett. Anyám azonban nem vállalja a felelősséget. Szerinte „az anyag hibás volt” vagy „én válogattam rosszul a ruhákat”.
Mindez feszültséget okoz Gáborral is, bár ő igyekszik türelmes maradni. Egyetlen szemrehányó szót sem mondott anyámra, de én mégis kínosan érzem magam előtte. Ha az ő anyja viselkedne így, biztos vagyok benne, hogy már rég szóvá tettem volna.
Egy nap nem bírtam tovább, és azt mondtam anyámnak:
– Anya, amikor idejöttél, tudtad, hogy csak ennyi helyünk van. Ha nem érzed itt jól magad, talán kereshetnél valami jobb megoldást.
Erre teljesen kiborult. Sírva pakolt össze, és másnap már nem volt nálunk. Visszament a munkahelye hátsó szobájába lakni, ahol korábban sosem aludt senki, csak tárolásra használták. Próbáltam felhívni, de nem vette fel. Küldtem neki egy sms-t: „Gyere vissza, anya, nem így gondoltam.” A válasz rövid volt és hideg: „Hajléktalan vagyok, élj boldogan.”
Azóta is próbálok kapcsolatba lépni vele, de ő hajthatatlan. Nem tudom, hogyan lehetne rendezni ezt a helyzetet, de egy biztos: az életünk sosem lesz olyan, mint régen.