Az anyósom szerint el kellene adnunk a saját egyszobás lakásomat, és hozzájuk kellene költöznünk. Ezt azzal indokolja, hogy hamarosan megszületik a gyermekünk, és a mi lakásunkban nincs elég hely.
Az ünnepi látogatás kezdete
Általában kerülöm az anyósomhoz való látogatást, de ezúttal nem tudtam kibújni alóla. Idén az ünneplést december 19-ről előrehozták, mert az anyósom, Irén névnapját is meg akarták tartani.
Az anyósommal a kapcsolatunk nem feszült, de barátságosnak sem mondható – inkább semleges. Ezért különösen kellemetlenül éreztem magam, amikor el kellett menni hozzájuk. Hat hónapos terhes vagyok, és odakint jég borított mindent. A férjem, László, azonban ragaszkodott hozzá, hogy menjünk:
– A testvérem és a felesége is ott lesz. Ha nem megyünk, az udvariatlanság lenne – mondta.
Húztam egy meleg leggingset és nadrágot, bár semmi kedvem nem volt elindulni. Mivel közel lakunk Irénhez, úgy döntöttünk, gyalog megyünk. László egy gyümölcsökkel teli csomagot (mandarin, ananász, szőlő, narancs), egy üveg drága pezsgőt és egy doboz bonbont vitt ajándékba.
Az otthonunk, ami nekünk tökéletes
Az esküvőnk után László hozzám költözött a nagyszüleimtől örökölt egyszobás lakásba. Bár kicsi, tökéletesen megfelel nekünk: van egy tágas szobánk (amit igény szerint ketté lehet osztani), egy nagy konyhánk és egy üveges erkélyünk. A lakást szépen felújítottuk, berendezéseket és bútorokat is vásároltunk.
De mint kiderült, az anyósomnak egészen más tervei vannak velünk.
Az anyósom terve
Az ünneplés kezdetben kellemesen telt. Az asztal körül összegyűlt a család: László testvére, Gábor, a felesége és a gyerekeik is. Ettünk, ajándékokat cseréltünk, a gyerekek verseket szavaltak, én pedig élveztem a finom salátákat.
Ám minden megváltozott, amikor a vendégek elkezdtek szállingózni, és már csak mi maradtunk Irénnel.
Ekkor az anyósom felvetette:
– Gondolkoztatok már, hogy mi legyen a kislány neve? Talán lehetne Irén, mint az én édesanyámé. Nagyszerű asszony volt!
– Még nem döntöttünk – válaszoltam. – Majd ha megszületik, ránézünk, és akkor választunk. Igaz, László?
A férjem csak bólintott.
Az anyós lakása és a javaslata
Irén lakása teljesen más hangulatot árasztott, mint a miénk. Régi, szocialista stílusú bútorokkal volt tele, a falakon kopott szőnyegek lógtak, és a nyolcvanas évekből származó felújítás nyomai látszottak mindenütt. A szőnyegekből por szállt fel, amitől köhögni kezdtem, az ablakokon pedig besüvített a hideg. A kanapé nyikorgott, a rugók besüppedtek, és az egész lakás kifejezetten nyomasztó volt.
Éppen indulni készültünk, amikor az anyósom megszólította Lászlót:
– Ezt már nem tudom tovább magamban tartani. Beszélnünk kell.
Kiderült, hogy megbeszélte László bátyjával, hogy mi örököljük az ő háromszobás lakásukat. Cserébe a mi lakásunkat el kellene adni, és a pénzből fel kellene újítani az övékét.
– Minden régi itt, mindent rendbe kellene hozni. De ha most nekiláttok, még a baba születése előtt elkészültök – mondta lelkesen.
Aztán kinyitott egy szobát, amit korábban kulcsra zárt. A helyiségben egy rózsaszín ágyneműs babaágy állt, körülötte játékokkal. Irén sugárzó mosollyal fordult felém:
– Mit szólsz a meglepetésemhez?
– Mi ez? – kérdeztem döbbenten.
– Hát a kisunokámnak készítettem elő! – felelte büszkén.
László mellettem állt, és látszott rajta, hogy arra számít, beleegyezem. De én rögtön nemet mondtam:
– Sajnálom, de én inkább maradok a saját lakásomban. Miért vállalnám ezt a rengeteg stresszt és a felújítást?
– Hiszen itt lennék mellettetek, segítenék a babával! Még fiatal vagy, nem is tudod, hogyan kell gondoskodni egy gyerekről – próbált meggyőzni.
Az anyósom nem adja fel
Irén azóta is naponta hívogatja Lászlót, és finoman utalgat rá, hogy ha nem változtatok a véleményemen, akkor a háromszobás lakás a bátyja családjára fog szállni. Mintha az örökséggel akarna megfélemlíteni.