Mindig is nehéz volt a kapcsolatom a szüleimmel. Egy évvel a születésem után anyám és apám elváltak, és hamarosan egy nevelőapa tűnt fel az életünkben. A vér szerinti apám semmiben sem támogatta anyámat, sőt, állandóan bosszantotta és szemrehányásokat tett neki, mondván: „Tönkretetted a fiatalságomat, jobban jártam volna, ha tanulok, minthogy megszülessél.”
Eleven és örökmozgó gyerek voltam, ami csak még jobban irritálta anyámat. Nem szeretett engem. Bármit is csináltam, sosem volt hozzám egy kedves szava sem. Hatéves koromban megszületett a kisöcsém, aki teljesen magához ragadta a figyelmét. Számára megszűntem létezni, csupán házimunkára voltam jó. „Hozd, vidd, mosd, főzd” – szinte csak ennyit hallottam tőle. Panaszkodni sem volt értelme, nem érdekeltem. Most már volt egy fia, akit szerethetett, és végre egy „rendes” férje (szemben apámmal). Én pedig egy „ifjúkori tévedés” voltam, amit szerinte már nem lehetett jóvátenni.
Ebben a szeretetlen légkörben nőttem fel. Nevelőapám nem törődött velem, anyám pedig mindenért megbüntetett: a rossz jegyekért, az elveszett esernyőért, egy eltört tányérért. Tizenhat évesen rájöttem, hogy a szüleim inkább ellenségeim, mint barátaim. Anyám szavai után: „Bárcsak felnőnél és elköltöznél végre otthonról”, végképp megértettem, hogy itt sosem lesz boldog életem. Egyik este anyám közölte velem, hogy olyan férjet kell keresnem, akinek van hol laknia, és ne számítsak örökségre, mert minden a bátyámé lesz. Ő fiú, ami azt jelenti, hogy neki többre van szüksége.
A feszültség köztem és anyám között évről évre nőtt. Feleslegesnek éreztem magam a családjukban, a jelenlétemmel mindenkit bosszantottam. Újabb könnyek után, tizennyolc évesen elköltöztem otthonról. Akkoriban tanultam tovább, így albérletet kellett fizetnem és mellette tanulnom. Elhelyezkedtem egy boltban, éjszakánként pénztárosként dolgoztam, délelőtt pedig bejártam az előadásokra.
Nehéz időszak volt. Így telt el négy év. Ezalatt az idő alatt egyáltalán nem tartottam a családommal a kapcsolatot. Nem hívtam őket, és nem válaszoltam a ritka hívásaikra sem (évente egyszer hívtak, a születésnapomon). Később befejeztem az egyetemet, és a szakmámban kaptam állást. Mióta egyetlen bőrönddel elindultam otthonról, az állandó otthon hiánya egyre égetőbb problémává vált. Nyolc évbe telt, mire összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy vehessek egy egyszobás lakást a város szélén. Végre megvalósítottam az álmomat. Két évvel később befejeztem a felújítást, és tíz évnyi vándorlás után nemrég költöztem be a saját otthonomba. Nincsenek gyerekeim, és nem mentem férjhez, mert tudtam, hogy ez most nem fér bele az életembe. Alig tudtam megélni, egy gyerek pedig teljesen felemésztett volna.
Mostanra az életem többé-kevésbé stabil. Van egy tisztességes munkám, saját otthonom és egy társam, akivel talán majd a jövőben, ha minden jól megy, gyereket is tervezünk. Nemrég azonban anyám felhívott. Megkérdezte, hogy vagyok, és felajánlotta, hogy béküljünk ki. Azt mondta, nagyon lelkiismeret-furdalása van miattam, és bocsánatot szeretne kérni.
Felvettem a telefont, de közöltem vele, hogy nincs szükségem a bocsánatkérésére, és rá sincs szükségem. Emlékeztem a nehéz gyermekkoromra és ifjúságomra, az éveken át tartó kemény munkára, hogy legalább valamennyit keressek, eszembe jutott az összetört lelkem. Azt mondtam, hogy nem akarom tartani vele a kapcsolatot, mert megtanultam nélküle élni. Elfogadtam a sorsomat, és méltósággal viselem a keresztemet.
Anya azt válaszolta, hogy még fiatal vagyok, és egy nap megbánom majd a hozzáállásomat. Azt mondta, hálátlan lány vagyok, és talán egyszer majd megváltozom. Néha bűntudatom van, de a neheztelésem nem enged elmozdulni. És úgy tűnik, neki sincs erre különösebben szüksége.