Van egy barátnőm, Juli, aki néhány éve költözött fel Budapestre. Férjhez ment, és igazán jól élnek. A férje rendes, dolgos ember, tisztességes pénzt keres, és mindenük megvan: saját ház, ami inkább egy kisebb kastély, és egy szép autó is áll az udvarukon.
Amikor Juli a fővárosba költözött, még nagyon szoros kapcsolatban volt az édesanyjával, aki vidéken maradt. Az anyukája nyugdíjas, egészségügyi gondokkal küzd, és mint sok más idős embernek a faluban, neki is nehézségei vannak a mindennapokban – kevés pénz, magány, és az élet kiszámíthatatlan terhei.
Eleinte Juli mindenben támogatta az anyját. Nemcsak pénzzel – mert az akkoriban neki sem volt sok –, de lelkileg is. Mindig vigasztalta, megígérte, hogy segít, ha kell, elhozza magukhoz Budapestre, és biztosította, hogy nem hagyja magára.
Ahogy telt az idő, Juli egyre inkább hozzászokott a nagyvárosi élet kényelméhez. Egyre elfoglaltabb lett, és már nem kereste olyan gyakran az anyját. Telefonhívások is ritkultak, és sokszor el is felejtette visszahívni, ha épp dolga volt.
Egy nap azonban az anyja felhívta, mert nagy bajban volt.
– Kislányom, elfogyott a pénzem, és nem tudom kiváltani a gyógyszereimet – mondta. – Nagyon nehéz ezt kérni tőled, de nincs más, akihez fordulhatnék. Tudnál segíteni? Akár apránként visszaadom majd, ha tudom.
Juli éppen egy plázában sétált a barátnőjével, és csizmát próbált. A vásárlás hevében ingerülten válaszolt:
– Anya, talán nem kapsz nyugdíjat? Miért kell neked pénzt kunyerálnod állandóan? Miért van mindig ilyen kevés pénzed? A pénz nem a fán terem, dolgozni kell érte! Nézz valami részmunkaidős munkát, vagy nem tudom… Most nem érek rá, majd beszélünk!
Az anyja próbált magyarázkodni:
– Kislányom, kevés a nyugdíjam, és csak ötezer forintra lenne szükségem tudod a gyógyszerekre. Egyszerűen nincs ennyi pénzem. Munkát szívesen vállalnék, de az egészségem nem engedi. Ne haragudj, hogy zavartalak...
Juli dühösen letette a telefont. Nem is gondolt arra, hogy csak egy édesanyja van az embernek – de csizmából vagy barátból annyi lehet, amennyit csak akar.
Az esetet Juli férje is megtudta – tőlem. Csendben intézkedett. Vásárolt egy vonatjegyet az anyósának Budapestre, és elvitte egy magánklinikára kivizsgálásra. Mindent ő fizetett. Az anyós jobban lett, és végre megkapta azt a törődést, amire szüksége volt.
Ez a történet azóta is eszembe jut, ha Juli szóba kerül. Nem azért mesélem el, hogy elítéljem, hanem hogy emlékeztessek arra: a pénz és a kényelem soha nem pótolhatja azt az embert, aki mindig mellettünk állt, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.