Az ötvennyolc évem alatt sok mindent megéltem. Az élet sosem volt könnyű. Fiatalon mentem férjhez, de a boldogságot sosem találtam meg a házasságban. Mindig kevés volt a pénz, és amikor a férjem elvesztette az állását, minden teher az én vállamra nehezedett. Állandóan veszekedtünk, és sokkal inkább éreztem magam a család férfijának, mint nőnek.
"Mi van, megint nincs mit enni? A tegnapi borscs? Inkább dobd a kutyának!" - kiabálta a férjem.
Volt egy lányunk, Marika, aki akkor tízéves volt. A gyerek nőtt, szüksége volt ruhákra, iskolára, különórákra. Én pedig pénztárosként dolgoztam egy boltban, és abból a kevés pénzből nem lehetett sokáig megélni.
Egy nap rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Egy újabb veszekedés után beadta a válókeresetet. Fájt és féltem, de nem láttam más kiutat. A lányomat az édesanyámnál hagyva elmentem dolgozni külföldre. Talán rossz anyának tartanak emiatt, de akkor nem volt más választásom.
Gyárakban, farmokon dolgoztam, néha éjjel-nappal. Az összes pénzt az anyámnak küldtem, hogy gondoskodjon Marikáról, a többit pedig félretettem. Ez nem élet volt, hanem túlélés. Mindent Marikáért tettem. Azt akartam, hogy normális gyerekkora és szép jövője legyen.
Tizenhét év telt el. Ezek az évek kemény munkával teltek, de sikerült. A lányom felnőtt, férjhez ment, gyereke született. Egy lakásban élnek, amit az édesanyám halála után örökölt. Azt gondoltam, most végre pihenhetek egy kicsit. De a kapcsolatunk Marikával kezdett megváltozni.
Megszokta, hogy mindig segítek anyagilag. Még a férje is megkérdezte néha:
"Anya, mennyi pénzed van a számládon?"
Egy nap úgy döntöttem, elég volt. Nekem is jogom van a saját életemhez. Minden megtakarításomat összeszedve vettem egy telket Budapest környékén, és elkezdtem házat építeni. Tágasat, kényelmest, kerttel, veteményessel, sőt, még egy kis medencével is. Ez volt az álmom. Sok év kemény munkája után végre meg akartam teremteni a saját kis nyugodt zugomat.
Amikor Marika megtudta, nagyon mérges lett.
"Anya, ezt most komolyan gondolod? Minek neked ez a ház? Ötvennyolc éves vagy! Egyedül fogsz ott lakni? Miért nem beszéltél erről velem? Mi itt szorongunk egy egyszobás lakásban, te meg úszómedencét építesz magadnak!"
"Marika, ez az én pénzem, én kerestem meg. Van egy lakásod, amit én hagytam rád. Most szeretnék valamit tenni magamért."
"Milyen 'én pénzem'?" - vágott közbe a vejem, Péter. "Család vagyunk! Segíthetnél nekünk!" Miért csak magadra gondolsz?"
"Mert tizenhét évig csak rátok gondoltam" - válaszoltam. "Elmentem dolgozni, hogy semmiben se szenvedjetek hiányt. Most pedig nyugalomra vágyom."
"Nyugalomra? Inkább öreg napjainkra kéne spórolni, nem házakra költeni. Mi lesz, ha megbetegszel? Gondoltál erre?"
"Gondoltam" - mondtam nyugodtan. "Éppen ezért szeretnék a saját házamban élni. Mi lesz, ha meghalok? Minden rátok marad."
"Á, szóval ez mind nekünk van? Köszönöm, anya. De nekünk most kell a segítség, nem száz év múlva!"
Ez a beszélgetés falat emelt közénk. Marika ritkábban hív, és ha mégis, akkor is ridegen beszél. Péter pedig egyáltalán nem törődik velem.
Fáj a szívem. Azt hiszik, önző vagyok. De miért kéne mindig feláldoznom magam? Miért ne élhetnék én is a saját életemet?
Nem tudom, mi lesz ezután. Talán megértenek majd, talán nem. De valamiben biztos vagyok: többé nem hagyom, hogy csak egy "pénztárca" legyek. Én is megérdemlem a boldogságot.