Péterrel úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Ő sikeresen letöltötte a katonai szolgálatát, most pedig egyetemre járt, esténként pedig dolgozott.
Amikor elmondtuk a hírt Péter édesanyjának, nem igazán tudtam eldönteni, hogy örül-e vagy sem. Benyújtottuk a nyilatkozatokat az anyakönyvi hivatalhoz, és az esküvőt három hónap múlva terveztük megtartani. Egy héttel később Péter édesanyja közölte velünk a hírt:
– Kata a jövő hónapban férjhez megy, lesz egy esküvő.
– Miért ilyen hirtelen? – kérdeztük. Kiderült, hogy előtte ők sem tudtak erről. Kata, Péter nővére, és a vőlegénye már elintézték az anyakönyvi hivatalban az aláírást, az esküvőt pedig szűk körben szervezték meg.
– Ez maradjon a családon belül – mondta az anyósom.
Az esküvő napján azonban minden rokon kötelességének érezte megkérdezni, hogy nem bővül-e hamarosan a család.
Mivel teltebb alkatú voltam, már akkor is sokat bántottak a testsúlyom miatt. Az esküvőn azonban az anyósom nevetett a rokonok kétértelmű célzásain, én pedig alig bírtam tartani magam, hogy ne sírjam el magam. Kata nem jött el a mi esküvőnkre, mert már látszott a hasa.
Ettől kezdve egyre ritkábban találkoztam az anyósommal. Szinte minden alkalommal kellemetlen helyzetbe hozott a megjegyzéseivel.
Egy évvel később Péterrel megszületett a fiunk, Bence. Az anyósom meglátogatta az unokáját, és csak nézte őt, majd így szólt:
– A mi unokánk nagyobb.
– De Gergő hét hónappal idősebb nála, hogy lehet őket összehasonlítani? – kérdeztem.
Megpróbáltam védeni a fiamat, de az anyósom makacsul "az övé"-nek hívta Katáék fiát, Gergőt, míg Bencét egyszerűen csak "az unokának".
Minden egyes látogatás alkalmával elkezdte összehasonlítani a két gyereket, és sorolta Gergő sikereit. Én pedig mindezt csendben tűrtem, remélve, hogy egyszer talán rájön, hogy mindkét gyerek "az övék".
Most már többé nem hívom meg az anyósomat, hogy meglátogassa az unokáját. Jövő nyáron anyám falujába megyünk, ahol Bence lesz "a legjobb és legkedvesebb unoka".