Andrea vagyok 28 éves, felszolgálóként dolgozom egy étteremben, miközben egyetemi tanulmányaimat végzem. Egészen a múlt hétig jegyben jártam Andrással, egy gyerekorvossal, akinek éles elméje és még élesebb egója volt.
Ez a történet arról szól, hogyan tanítottam meg neki egy olyan leckét, amelyet sosem fog elfelejteni, miután úgy döntött, hogy az én helyem a konyhában van, nem pedig mellette, a rangos kollégái előtt.
Péntek este volt. Már mindent elterveztem. Egy pohár bor, egy valóságshow – egy bűnös élvezet –, és egy kis pihenés, amit régóta megérdemeltem. András közben a szekrényekben turkált, morgott, hogy nem talál semmi nassolnivalót.
Már épp készültem elmondani neki, hogy megnyertem egy ösztöndíjat – valamit, amire rengeteget dolgoztam –, amikor hirtelen megcsörrent a csengő. András megdermedt, majd egy széles vigyor jelent meg az arcán.
– Biztosan a kollégáim – mondta izgatottan. – Azt említették, hogy benéznek.
- Kollégák? Csodálkozva néztem rá.
– Nem is szóltál…
– Nyugi – szakított félbe, miközben megigazította az ingét. – Nem nagy ügy.
De a hangja hirtelen megváltozott, ahogy rám pillantott.
– Tulajdonképpen, Andrea, maradhatnál a konyhában egy kicsit? Lehet, hogy főznöd vagy takarítanod kellene.
Nem hittem a fülemnek.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
– Csak… ők orvosok. A beszélgetés bonyolult lehet. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad.
A szavai úgy csaptak meg, mint egy pofon. Az örömöm, amit az ösztöndíj híre hozott, a földig zuhant, és helyette düh forrongott bennem.
– Ezt most komolyan mondod?
– Ne csinálj ebből nagy ügyet – forgatta meg a szemét. – Nem személyes.
– Nem személyes? Azt akarod, hogy elbújjak, mintha valami szégyellnivaló lennék, és szerinted ez nem személyes? – remegett a hangom a hitetlenségtől.
– Andrea, ezek az emberek fontosak a karrierem szempontjából – morogta. – Csak azt szeretném, hogy minden tökéletes legyen.
– És én nem vagyok elég tökéletes? – vágtam vissza, miközben úgy éreztem, hogy az eljegyzési gyűrű mintha ólomsúlyúvá vált volna az ujjamon.
Mielőtt folytathattam volna, újabb kopogás hallatszott az ajtón. András gyorsan kisimította a haját, rám nézett egy olyan tekintettel, amely egyértelműen azt mondta, hogy maradjak elrejtve, majd kinyitotta az ajtót a vendégeinek.
A nevetés rögtön felhangzott, amikor a kollégái beléptek, kezükben borosüvegekkel és ínycsiklandó falatokkal. Az egyik nő rögtön észrevett, és megkérdezte, ki vagyok.
– Ó – mondta András, miközben egy könnyed mozdulattal elintézett. – Andrea csak segít a konyhában. Nagyon finomakat készít.
Ott álltam, döbbenten. Az arcomat elöntötte a zavar vörös árnyalata. Elfordultam, és visszamentem a konyhába.
De nem szándékoztam rejtve maradni.
Ha András azt akarta, hogy a konyhában legyek, pontosan azt adom neki, amit kért – de nem épp úgy, ahogy gondolta.
A hűtő tele volt mindenféle „menő” hozzávalóval: organikus lazac, kézműves sajtok, importált savanyúság. Forrongó dühvel nekiálltam „főzni”. Mogyoróvajat kentem a lazacra, rákentem egy adag szardíniát, végül pedig tejszínhabbal tettem „teljessé” a művemet. A pirítóst ketchupba és borsba áztattam, és desszertként tálaltam. A levesbe fél üveg ecetet öntöttem.
Végül, hogy a hatás tökéletes legyen, bekapcsoltam azt a country zenét, amit András annyira gyűlölt.
A nappaliból a beszélgetés lassan elcsendesedett, és éreztem, hogy a zavar növekszik.
Mosolyogva léptem be a szobába, kezemben egy-egy tál „étellel”.
– A vacsora elkészült! – jelentettem be.
András arca vörösre váltott.
– Andrea, mit CSINÁLSZ?
– Pontosan azt, amit kértél – válaszoltam vidáman. – Épp falatoznivalót készítettem.
A kollégái zavart pillantásokat vetettek az ételekre. Egyikük megpiszkálta a lazacot.
– Ez… mogyoróvaj?
– És szardínia – mondtam lelkesen. – Egy kis extra sósság kedvéért. Kreatív, ugye?
András a fogai között sziszegte:
– Beszélhetünk a konyhában?
– Ó, nem szükséges – válaszoltam mosolyogva, miközben leültem egy fotel karfájára. – Nem akartad, hogy kínos helyzetbe hozzalak? Ez így sokkal jobb, nem igaz?
A nevetés lassan elszabadult. András arca torzult a haragtól, miközben a kollégái nem vele nevettek – hanem rajta.
Az este végül kínos búcsúkkal zárult. Egyikük, egy nő, kezet fogott velem távozás előtt, és halkan odasúgta:
– Jobbat érdemelsz.
Másnap reggel összepakoltam a cuccaimat. András könyörgött, hogy megbeszélhetjük, de én már tudtam, hogy elég volt.
Elhagytam őt és az egóját.
Néhány nappal később egy email érkezett az egyik kollégájától.
„Andrea, amit tettél, zseniális volt. András még mindig kínlódik, de a legfontosabb, hogy kiálltál magadért. Ha bármi segítség kell, szólj nyugodtan.”
Nevetve olvastam a sorokat, miközben kávét kortyolgattam az új lakásomban.
Néha a legnagyobb erő az, ha elhagysz dolgokat.
És én most egyedül vagyok, szabad vagyok – és újra visszakaptam az életemet.