Nem volt könnyű egyszerre három gyereket felnevelni és közben megépíteni a házunkat. De a férjemmel mindig azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ha nyugdíjba vonulunk, végre pihenhetünk majd. Azért, hogy ez az álmunk valóra váljon, folyamatosan spóroltunk és keményen dolgoztunk.
Büszkék is vagyunk arra, amit elértünk. A gyerekeink felnőttek, saját családjuk van, mi pedig egy kényelmes otthont teremtettünk magunknak. Persze szeretnénk segíteni a gyerekeknek, hogy saját otthonuk lehessen, de sajnos anyagilag ez nem állt módunkban. Mi mindig magunkra voltunk utalva – akkor miért ne boldogulhatnának ők is a mi segítségünk nélkül?
A fiunk és a felesége nem panaszkodnak. Ők keményen dolgoznak és spórolnak, hogy saját lakásuk legyen. Ezzel szemben a lányaink állandóan minket hibáztatnak, hogy nem gondolunk rájuk, és nem segítünk nekik eléggé. Az egyik lányunk a férjével és a gyerekével egy bérelt lakásban él, a másik az anyósához költözött, ahol viszont nem találja a közös hangot. Érthető, hogy nem elégedettek a helyzetükkel, és saját otthont szeretnének – de ennek megoldását nem rajtunk kellene keresniük.
Nem akarnak hitelt felvenni egy lakásra, még akkor sem, ha mi segítenénk a törlesztésben. Ehelyett azzal az ötlettel álltak elő, hogy osszuk ketté a házunkat, és mindketten beköltöznének a családjukkal. Ami minket illet, felajánlották, hogy vegyünk egy egyszobás lakást – természetesen hitelből.
Nem adjuk fel az álmainkat
Természetesen bűntudatot érzünk a férjemmel, hogy nem tudtunk anyagilag segíteni a lányainknak a lakásvásárlásban. De nem adhatjuk fel azt, amiért egész életünkben dolgoztunk. Ez a ház a mi álmunk beteljesülése.
Mindkét lányunk férjnél van, és a férjeiknek is vannak szülei. Hagyjuk, hogy ők maguk oldják meg a problémáikat, ahogyan mi is tettük annak idején. Ha hozzánk fordulnak segítségért, akkor tegyenek ők is valamilyen ésszerű ajánlatot. Csak akkor tudunk nekik segíteni. A fiunk is egyetért velünk: ő sem szeretné, hogy feladjuk az otthonunkat.
Az önző hozzáállásuk miatt összevesztünk a lányainkkal, és már hetek óta nem beszélünk egymással. A férjemmel békés, nyugodt öregkort reméltünk, de most úgy érezzük, minden tervünk romokban hever.
A lányaink láthatóan nem tanulták meg, hogyan legyenek önállóak, hiszen még mindig a mi segítségünkre várnak. Az ötlet, hogy osszuk ketté a házunkat, és adjuk át nekik, egyszerre abszurd és felháborító.
Hogyan várhatnák el, hogy két idős ember, akik egész életükben dolgoztak azért, hogy megteremtsék álmaik otthonát, lemondjon erről? Ráadásul két külön család, még ha rokonok is, hogyan tudna békében együtt élni egy házban? Az ilyen helyzetek szinte elkerülhetetlenül veszekedéshez vezetnek.
Ha mi képesek voltunk megépíteni ezt a házat a saját erőnkből, akkor nekik miért ne sikerülhetne ugyanez? Ahelyett, hogy tőlünk várnák a megoldást, talán éppen itt lenne az ideje, hogy ők is összefogjanak és megvalósítsák a saját álmaikat.