Évekig figyelmen kívül hagytam a karácsonyfánk alatt lévő kis dobozt
A férjem, Tamás azt mondta, hogy csak egy emlék az első szerelmétől. De az emlékek nem kísértenek így.
Idén karácsonykor valami eltört bennem. Kinyitottam az ajándékot, és egy titokra bukkantam, ami mindent megváltoztatott.
A kezdeti boldogság
Tamással akkor találkoztam, amikor én 32, ő pedig 35 éves volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttuk egymást, úgy éreztük, sorsszerű az egész. Ő stabil volt, nyugodt, és mindig készen állt arra, hogy támogasson. Vagy legalábbis ezt hittem.
Az első karácsonyunk együtt varázslatos volt. Ahogy ajándékokat cseréltünk, észrevettem egy gondosan becsomagolt kis dobozt a fa alatt.
„Ez nekem van?” – kérdeztem kíváncsian.
Tamás felnézett, és közömbösen azt válaszolta: „Nem. Ez az első szerelmemtől van. Akkor adta, mielőtt szakítottunk. Soha nem nyitottam ki.”
„Akkor miért őrzöd?” – kérdeztem hitetlenkedve.
„Csak egy emlék. Nem nagy ügy” – vont vállat.
Próbáltam elengedni a dolgot, de valami nyomasztott.
Évekig kerülgetett kérdések
A doboz minden évben ott volt a fa alatt. Érintetlenül, bontatlanul, de mindig jelen: egy néma emlékeztető valakire, aki nem én voltam.
Pár évvel az esküvőnk után újra rákérdeztem.
„Miért van még mindig meg ez az ajándék?”
„Semmit nem jelent. Hagyd békén, Éva” – válaszolta, és tovább tevékenykedett a karácsonyi díszekkel.
Megpróbáltam elengedni a dolgot, mert azt hittem, hogy a béke fontosabb, mint a válaszok. Aztán megszülettek a gyerekeink, és az életünk tele lett nevetéssel, hisztivel és örömmel. De a doboz mindig ott volt.
A néma kísértet
Ahogy teltek az évek, a gyerekek felnőttek és elköltöztek. A ház elcsendesedett, és a karácsonyaink is sokkal nyugodtabbak lettek. A doboz viszont még mindig ott volt. Már nem kérdeztem róla, de minden évben egyre jobban zavart a jelenléte.
Idén karácsonykor nem bírtam tovább. Egyedül ültem a nappaliban, nézve a csillogó fényszálakat, amikor megláttam azt a kis dobozt. Reszkető kézzel bontottam ki.
A titok
A dobozban egy megsárgult levél volt. Kinyitottam, és olvasni kezdtem:
„Tamás, terhes vagyok. Tudom, hogy ez sokkoló, de szükségem van rád. A szüleim kényszerítenek, hogy elhagyjalak, de ha december 22-én a buszállomáson találkozol velem, együtt elmenekülhetünk. Zöld kabátot fogok viselni. Kérlek, ne hagyj magamra. Szeretlek.”
A föld kicsúszott a lábam alól. Ő várt rá. Könyörgött neki, hogy találja meg. És ő még csak ki sem bontotta a levelet.
Szembesítés
Amikor Tamás meglátta a szétszaggatott csomagolást és a levelet a kezemben, az arca elsápadt.
„Mit tettél?!” – kiáltotta.
„Emlék?” – emeltem fel a levelet. „Te még csak ki sem nyitottad! Ő kiöntötte a szívét, te pedig figyelmen kívül hagytad.”
„Féltem” – suttogta végül.
„Harminc éven át kapaszkodtál egy szellembe” – mondtam hidegen. „Nem tudok tovább versenyezni valakivel, aki itt sincs.”
A vége
Csendben váltunk el. Nem voltak veszekedések, csak lassú elmúlás. Tamás megkereste őt, de már késő volt. Az élete továbbment nélküle.
Én egy békés, kis lakásba költöztem, és az első karácsonyon, amit egyedül töltöttem, nem állítottam fát. Nem volt doboz, nem voltak szellemek. Csak én. És évtizedek óta először éreztem magam igazán szabadnak.