– Ügyesek voltatok, gyerekek, örömet szereztetek a nagymamának – dicsértem meg a nyolcéves Dávidot és a tizenkétéves Viktóriát, miközben a pénztárcámból 8000 forintot adtam mindkettőjüknek.
De úgy tűnt, ez nem volt elég. A kisfiam örömmel vette el a pénzt, de Viktória, arca komorrá vált, és elvonult a másik szobába. A mennyem követte őt, beszélt valamit, majd visszajött az asztalhoz.
Folytattuk a karácsonyi vacsorát. Pár nappal ezelőtt érkeztem haza Olaszországból szabadságra – három éve nem látogattam meg a családot, mivel jó munkám volt, és nem láttam értelmét a sok utazásnak. De idén elvesztettem a munkámat – az idős hölgy, akit ápoltam, elhunyt, és új állást még nem találtam. Így úgy döntöttem, hogy itthon maradok tavaszig, és majd akkor ismét munkát keresek.
A saját házamban élek, amit sikerült rendbe hoznom. De ilyen ünnepen egyedül maradni túl szomorú lett volna, ezért elmentem a fiamhoz, aki nem messze lakik. Neki is van háza, aminek a felújításában sokat segítettem, bár a nagy részét ő maga végezte el. Nagyon hálás vagyok neki – a mesterekre költött pénz rengeteg pénzt spórolt meg.
A fiam és a mennyem között jó a viszonyunk, hiszen ő az egyetlen fiam. Igaz, nem adom oda neki az összes pénzemet, mert szükségem is van rá, de ha kér, néha segítek.
Karácsony estéjén náluk voltam. A mennyem igazi lakomát rendezett – az asztalok roskadoztak a finomabbnál finomabb étkektől. Mivel nagyon megéheztem az ukrán konyhától, mindent jóízűen megkóstoltam, de különösen lenyűgöztek a mennyem pampuszkái – olyan finomak voltak, hogy én biztos nem tudtam volna ilyeneket készíteni.
Természetesen megdicsértem őt, köszönetet mondtam a fáradozásaikért, hiszen valóban sok időt és energiát fektetett a sütésbe.
Aztán a gyerekek elkezdték a karácsonyi köszöntőt. Meglepetésemre végigénekeltek egy egész dalt, és szépen be is fejezték. Jutalmul mindegyiküknek 8000 forintot adtam.
De úgy tűnt, Viktóriának ez nem volt elég. Átszámolta forintra, és rájött, hogy ennyi pénzből nem vehet semmi értékeset, ezért szomorúan elvonult. A mennyem nem szólt semmit, de a fiam most először nyíltan kifejezte a véleményét.
Őszintén felháborodtam. Tényleg úgy gondoltam, hogy 8000 forint kevés? Nekem úgy tűnt, hogy ez bőven elég. De miután véget ért az este, nemcsak Viktória volt csalódott, hanem én is.
Hazatérve szomorúság öntött el. Ekkor felhívott a barátnőm, Mária, aki még Olaszországban maradt a karácsonyi ünnepekre. Elmondtam neki mindent, remélve, hogy megértő lesz, de a szavai megleptek, sőt, talán még megszégyenítettek.
– Igaza van a fiadnak! Komolyan gondoltad, hogy a gyerekeknek, akiket három éve nem láttál, elég lesz a 8000 forint? – kérdezte.
Mária nem támogatta a döntésemet, sőt azt mondta, hogy mivel én külföldön dolgozó nagymama vagyok, többet is adhattam volna a gyerekeknek.
– A mennyed terített, ahogy mondod, nagyon gazdagon. Tudod, mennyit költött arra? Te meg csak jöttél enni – folytatta.
Azt javasolta, hogy menjek vissza a fiamhoz, adjak a gyerekeknek legalább 15 000 forintot, vagy vegyem őket el vásárolni, és vegyek nekik valami hasznos dolgot.
– Te vagy a nagymama! Törődj a gyerekeiddel, ha nem most, akkor mikor? – mondta Mária.
Most összezavarodtam. Lehet, hogy tényleg túl keveset adtam? Mi a véleményetek, igazuk van, vagy másként kellett volna cselekednem?