Én nem maradhatok itt tovább. Amikor anyóm – Ilonka – kiáltotta: „Senki se lehet itt a fiam nélkül!” rámosolyogtam, mert már akkor tudtam, hogy ez az élet nem az enyém. Tíz évig próbáltam példamutató feleség, engedelmes meny és takarékos háziasszony lenni, mindig arra törekedve, hogy ne ellentmondjak, alkalmazkodjak, és mindenki elégedett legyen velem. Csak most jöttem rá, hogy egész idő alatt valójában nem én voltam – csak a szerepek rabja.
Emlékszem, ahogy reggelente kinéztem az ablakon, és figyeltem, ahogy a szél ringatja a kertünkben az almafákat, amelyeket László, a férjem, egykor ültetett. A fák idővel megerősödtek, és a kert – amit egykor hangulatos fészeknek hittem – lassan börtönné vált. A reggeli rutinunk már csak az anyám parancsaira és a mindennapos házimunkára korlátozódott. Ilonka hangja mindig ott volt: „Marika, ne felejtsd el, hogy ma ki kell takarítanod a szekrényt – jön a hideg idő, elő kell venni a téli ruhákat!” Én csak csikorgattam a fogaimat, mert mintha magam sem tudtam volna, mikor és mit csináljak ebben a házban, amelyet évek óta tökéletesen tartottam rendben.
Az igazi fordulópontot egy napon érte el, amikor a nap végén egyszerűen leültem a tévé elé, hogy egy sorozatot nézzek, és belül összeszorultam az ingerültségtől. Férjem, László, félrenézett, és anyám hangja keményen szólt: „Miért ülsz ott? Mondtam, hogy az ágyneműt ki kell mosni!” Akkor végre megtört a kép: már nem akartam tovább a szolgálatban élni. Fáradtan, de határozottan megszólaltam: „Nem vagyok házvezetőnő. Tíz évig igyekeztem mindenkinek megfelelni, de most végleg úgy döntöttem, elmegyek – örökre.”
Másnap Eszter, régi barátnőm, hívott, és bár nem tudtam részt venni a kávézásban, a beszélgetésünk megerősítette bennem, hogy ideje változtatni. Esténként, miközben a város fényei kigyúltak, sétálva a kis galériában egy fotókiállításon – ahol egy vonat ablakán kinéző nő képe ragadta meg a figyelmemet – végre megértettem: annak kell lennem, aki vagyok. Elhatároztam, hogy azonnal változtatok az életmódomon.
Már nem hagyom, hogy a régi szabályok határozzák meg az életemet. Mostantól egyenlő házimunkát végzek, saját pénzemmel gazdálkodom, és időt szakítok arra, ami igazán érdekel – például fotós tanfolyamokra járok. Férjem, László, végre támogatott, és úgy éreztem, mintha új életre kelnék.
Mostantól én döntök, és nem nézek vissza a múlt kényszerítő elvárásaira. Az életem színesebb, szabadabb, és végre önmagam lehetek – mert megtanultam, hogy az igazi boldogság az önazonosságban rejlik.