Örömmel fogadtam, amikor a lányom, Liza hozzáment Dánielhez. Emlékszem, amikor először bemutatta nekünk, lelkesen mesélt róla:
– Anya, képzeld, még csak 23 éves, de már sikeres üzletember. Az apja köztisztviselő, az anyja pedig boltvezető.
– Kicsim, de ez nem a legfontosabb – próbáltam magyarázni.
Liza mindig úgy érezte, hogy nem méltó egy ilyen férfihoz, pedig igazán okos lány: az iskolában kitűnő tanuló volt, az egyetemet kitüntetéssel végezte, zenét tanult és táncolt. Nem éltünk szegénységben, mindenünk megvolt, amire szükségünk volt, ezért próbáltam meggyőzni, hogy semmivel sem kevesebb Dánielnél, és örülnie kellene, hogy ilyen feleséget talált.
Idővel a fiatal pár összeházasodott, és Dániel lakásában kezdtek élni. Később megszülettek az unokák is. Liza soha nem panaszkodott, bár láttam, hogy nem minden ment zökkenőmentesen a családjukban. Dániel határozottan ellenezte, hogy Liza dolgozzon. Úgy gondolta, hogy a helye otthon van a gyerekek mellett, és csak a háztartással kell foglalkoznia. Nem engedte, hogy bárhová is menjen – sem a barátaihoz, sem hozzám. Liza csak akkor tudott rövid időre hozzám szaladni, amikor Dániel dolgozott, és ezt is titokban tette.
– Nincs otthon semmi dolgod? – tette szóvá Dániel.
Természetesen Dániel nem volt rossz ember. Liza biztonságban érezte magát mellette, és mindennel ellátta, amire szüksége volt. De nem járt szórakozni, és nem vett részt semmilyen összejövetelen – csak teázni jött hozzám. 68 éves vagyok, és nagyon magányos, főleg a férjem halála óta. Liza ezt megértette, és próbált gyakrabban meglátogatni. De néha, amikor este felhívtam, suttogva mondta:
– Anya, most ne, Dániel itthon van.
Nem értettem, mi történik. Tényleg nem engedi, hogy a saját anyjával beszéljen telefonon?
Nemrég Liza meglátogatott, amikor hirtelen megcsörrent a telefonja. Véletlenül hallottam a beszélgetést.
– Hol vagy? – kérdezte Dániel.
– Elugrottam anyához – válaszolta Liza.
– Minek? – kérdezte élesen.
– Csak hogy megnézzem, hogy van.
– Ne maradj ott 10 percnél tovább!
Nem hittem a fülemnek. De Liza egyetértett vele, és pontosan 10 perccel később visszasietett, félve attól, hogy Dániel megtudja, ha késik.
Aznap este nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Másnap úgy döntöttem, személyesen beszélek Dániellel.
Amikor megérkeztem, Dániel meglepődött – nem szereti a váratlan látogatásokat.
– Anya, történt valami? – kérdezte Liza.
– Beszélni szeretnék Dániellel – válaszoltam.
– Hallgatom – mondta, próbálva leplezni az ingerültségét.
– Miért nem engeded, hogy Liza kapcsolatot tartson velem? – kérdeztem egyenesen.
– Nem vagyok ellene a kapcsolatotoknak, csak időpocsékolásnak tartom – mondta Dániel.
– És szerinted jó, ha Liza börtönben érzi magát? – nem tudtam megállni.
– Nem, de mi egy család vagyunk, és megvannak a saját szabályaink – válaszolta hidegen a vejem.
– El tudod képzelni, mi lesz, ha a gyerekeid felnőnek, és egy percet sem szánnak rád?
Próbáltam elmagyarázni a nézőpontomat, de hiába. Végül Liza reakciója döbbentett meg. Megsértődött rám, amiért úgy döntöttem, beszélek Dániellel. Most nem tudom, mit tegyek. Félek, hogy a lányom csapdába esett. Mit tegyek – nézzem mindezt tétlenül?