Amikor Tamás és Lajos elindultak az állatkereskedésbe, biztos voltam benne, hogy egy apró, csinos kutyával térnek haza – egy uszkárral vagy yorkival, amivel büszkén sétálhatok az utcán. Nem tudom elképzelni, hogy ezzel a kutyával végigsétáljak az utcán, nemhogy vendégeket hívjak át. Mit mondanék, ha megkérdeznék, milyen fajta? Ez kínos! A fiam most sír, és azt mondja, nem engedi el, de nem tarthatom a házamban ezt a kutyát. Azt tervezem, hogy visszaviszem a menhelyre, amint elalszik. Az a baj, hogy ha rájön, hogy én voltam, sosem fog megbocsátani nekem. Van ötleted, hogyan szabadulhatnék meg a kutyától anélkül, hogy a fiam tudná, hogy én voltam? Szükségem van egy okos tervre. Aztán történt valami, amire nem számítottam. Nagyon dühös vagyok rájuk.
Este, amikor hazaértek, és megláttam a sarokban reszkető, vézna keverék kutyát, akit a fiam boldogan ölelt magához, azonnal éreztem, hogy hatalmas hiba történt.
– Ez meg micsoda?! – csattantam fel, miközben ledobtam a táskámat. – Tamás! Én egy rendes fajtatiszta kutyát kértem, erre ti hazahoztatok egy menhelyről egy… egy ilyen…
A kutya riadtan összekuporodott a földön, mintha pontosan tudta volna, hogy róla van szó.
– Anya, ő az egyetlen, akit senki sem akart! – sírta el magát Lajos. – Mindenki elment mellette… de én nem hagyhattam ott! Rám nézett, és tudtam, hogy őt kell hazahoznunk.
Megvetően néztem a kutyára.
– És mit mondok a barátaimnak, ha megkérdezik, milyen fajtájú? Egy ilyen kutyával nem lehet emberek közé menni!
Tamás mélyet sóhajtott, miközben megsimogatta a fia vállát.
– Éva, ez nem egy divatkiegészítő. Ő egy élőlény, akinek mi adunk esélyt egy jobb életre.
Egész este forrongtam a dühtől. Hogyan történhetett meg ez? Hogy lehet az, hogy az én tökéletes életem most egy ilyen keverék kutyától függ?
Az ágyban forgolódtam, míg egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben.
Amikor éjjel mindenki elaludt, halkan felkeltem. Az órára pillantottam: hajnali fél kettő. Tamás mélyen aludt mellettem, és a ház csendje tökéletes alkalmat kínált arra, hogy végrehajtsam a tervemet.
Óvatosan osontam a nappaliba, ahol a kutya egy pokrócon összegömbölyödve szundított. Ahogy közelebb léptem, a kutya felemelte fejét, barna szemeiben remény csillant. Egyetlen mozdulat… csak meg kellett volna fognom a pórázt, és kisétálnom vele az ajtón. A menhely alig tíz percre volt innen.
De akkor egy halk, álmos hang szólalt meg mögöttem.
– Anya…?
Megdermedtem. A folyosón ott állt Lajos, pizsamájában, álmos szemekkel.
– Mit csinálsz?
Gyorsan visszahúztam a kezem a pórázról.
– Csak… csak ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele.
Lajos lassan odalépett, majd letérdelt a kutyához, aki azonnal hozzábújt.
– Ő engem választott, anya. Tudod? Mikor beléptünk a menhelyre, minden kutya ugatott, ugrált… de ő csak csendben nézett rám. Mintha tudta volna, hogy én vagyok az ő esélye.
Torkomban gombóc nőtt. Néztem a fiamat, aki szeretettel simogatta a kutyát, és hirtelen eszembe jutott valami.
Gyerekkoromban nekem is volt egy kutyám. Egy kis fehér keverék, akit a nagyapám mentett meg az utcáról. Akkoriban nem értettem, miért olyan különleges az a kutya, de emlékeztem arra a napra, amikor elvesztettem. A fájdalom… az űr, amit maga után hagyott.
És most itt volt a saját fiam, akinek a szemeiben ugyanaz a szeretet csillogott. Ha most elveszem tőle ezt a kutyát… vajon mennyire fog engem meggyűlölni?
Lajos ekkor halkan megszólalt.
– Ugye nem fogod elvinni, anya?
Felsóhajtottam.
– Ha maradhat… akkor nevet kell neki adnunk.
A kisfiam szeme felragyogott.
– Mit szólnál a Reményhez? Mert ő most kapott egy új esélyt.
Lenéztem a kutyára, aki félénken a kezemre tette a mancsát, mintha ő is érezte volna a változást.
– Remény… azt hiszem, ez
A forrás cikke nyomán