A nagymamám lakása mindig pontosan ugyanolyan illatú volt. Kávé, levendula és valami megfoghatatlan régi idő. Amikor meghalt, hetekig halogattuk, hogy kipakoljuk. Mintha amíg a bútorok a helyükön maradnak, ő is csak kiment volna a boltba.
Egy szombat délelőtt végül összegyűlt a család. A többiek a szekrényeket nyitogatták, vitatkoztak porcelánokon, régi kabátokon, azon, mi maradjon meg. Én a kisszobába mentem. Oda, ahol mindig azt mondta: „Ott nincs semmi érdekes.”
A komód alsó fiókja nehezen csúszott ki. Tele volt apróságokkal: gombok, kulcsok, elsárgult képeslapok. A fiók alján egy vastagabb boríték feküdt. Nem volt rajta bélyeg, se dátum. Csak ennyi: „Ha majd egyedül maradsz.”
Leültem az ágy szélére. A boríték melegebb volt, mint kellett volna. Mintha nem egy tárgy lenne, hanem valami, ami várt rám.
A levél rövid volt, mégis súlya volt minden szónak.
„Nem tudtam mindig jól szeretni. Néha fáradt voltam, néha féltem, néha hallgattam, amikor beszélnem kellett volna. De soha nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Ha most ezt olvasod, akkor valószínűleg hiányzom. Tudd, hogy te voltál az egyik legszebb része az életemnek.”
Nem sírtam azonnal. Előbb csak ültem, és hallgattam a lakás zajait. A család hangját, a dobozok csukódását, a múlt mozgását. Aztán megértettem valamit, amit addig soha: hogy a szeretet nem mindig hangos. Néha csak késik.
Eszembe jutott, hányszor gondoltam róla, hogy rideg. Hányszor hittem, hogy nem ért meg, hogy nem figyel rám igazán. És most itt volt ez a levél, ami nem magyarázkodott, nem kért bocsánatot, csak jelen volt. Pont akkor, amikor már nem lehetett kérdezni.
A borítékot visszatettem a fiókba. Nem vittem el. Nem azért, mert nem volt fontos, hanem mert túlságosan az volt. Tudtam, hogy nem a papírt kell megőriznem, hanem azt, amit bennem elindított.
Amikor bezártuk a lakást, még egyszer visszanéztem az ajtóból. Ugyanolyan volt, mint mindig. És mégis más. Mert már tudtam: vannak üzenetek, amiket nem akkor kapunk meg, amikor elküldik őket, hanem amikor végre készen állunk meghallani.