Amikor férjhez mentem Péterhez, azt hittem, a legnagyobb kihívás az lesz, hogyan rendezzük be a közös lakást a panelban, vagy hogyan osszuk be a fizetést hó végéig. De tévedtem. Az igazi próbatételt nem a számlák, hanem az anyósom, Ilona néni jelentette.
Az első pillanattól kezdve éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó a fiának. „Nálunk soha nem volt ilyen rendetlenség a konyhában” – mondta, miközben körbenézett a húslevessel teli fazék fölött. Pedig épp hogy igyekeztem kedvében járni, főztem, takarítottam, mosolyogtam. Ő viszont mindig talált valamit, amibe beleköthetett.
A legrosszabb az volt, hogy Péter eleinte nem állt mellém. „Anyu csak jót akar” – ismételgette, és én egyre inkább úgy éreztem, mintha a saját otthonomban lennék vendég. Minden hétvégi ebéd veszekedéssel végződött, és egyre gyakrabban jutott eszembe: lehet, hogy jobb lenne külön utakon folytatni.
Egy vasárnap azonban elértem a tűréshatáromat. Amikor Ilona néni odavetette:
– Szegény fiam, látom rajta, hogy lefogyott melletted…
– Elég! – vágtam közbe. A hangom remegett, de nem hátráltam meg. – Ilona néni, szeretem a fiát, és ha ön úgy érzi, hogy nem vagyok elég jó neki, az az ön problémája, nem az enyém.
Csend lett. Mindenki rám nézett, Péter is. Vártam, hogy kitörjön a vihar. De nem jött. Ehelyett Ilona néni bólintott, és először láttam rajta, hogy elgondolkodott.
Aznap este Péter odabújt hozzám, és halkan azt mondta:
– Büszke vagyok rád. Anyuval beszélni fogok.
Nem állítom, hogy másnaptól kezdve minden rózsaszín lett, de valami megváltozott. Ilona néni onnantól kezdve kevesebbet szúrt oda, és néha még segített is. A házasságunk pedig erősebb lett, mint valaha.
Ma már tudom: néha elég egyetlen mondat ahhoz, hogy visszanyerd az életed feletti irányítást.