Az esküvő egy mesébe illő nap volt – virágdíszek, boldog vendégek, nevetés és tósztok minden irányból. A fiatal pár, kimerülten, de ragyogva lépett be új életébe, amikor az este lassan csendesedni kezdett.
A násznép még a villa nappalijában nevetett, mikor hirtelen éles sikoly hasított a csendbe. A hang az emeleti hálószobából jött. Az emberek ledermedtek, majd pánikszerűen rohantak fel a lépcsőn.
A szoba ajtaja feltárult – és a látványt senki sem felejti el.
A vőlegény halálsápadtan állt a szoba közepén, inggombjai kigombolva, kezei remegtek. Az ágyon a menyasszony feküdt – rángatózó testtel, összeszorított ajkakkal, félrebillenő fejjel.
– Istenem, mi történik vele?! – kiáltotta valaki.
– Hívjatok orvost! – harsant fel egy férfihang.
Mindenki megdermedt a döbbenettől. A vőlegény térdre rogyott a felesége mellé, a nevét ismételgette, de nem kapott választ.
A roham néhány percig tartott, ám a jelenlévők számára örökkévalóságnak tűnt. Aztán a menyasszony lassan kinyitotta a szemét, nehéz lélegzettel próbált felülni, és csak annyit suttogott:
– Bocsáss meg… el kellett volna mondanom… epilepsziás vagyok.
A szoba elnémult. A vőlegény arca eltorzult az aggodalomtól, de egy pillanatig sem hátrált meg.
Odahajolt, megfogta a felesége kezét, és halkan annyit mondott:
– Tudnom kellett volna. De mostantól melletted leszek – mindig.
Az este, ami a boldogságról szólt volna, életre szóló próbatétellé vált. A vendégek némán álltak, néhányan sírtak – de mindenki érezte: ez a szerelem valódi.
Nem a tökéletesség, hanem az elfogadás tette szentté ezt a házasságot.