A mai napom szívszorító élménnyel indult. Ahogy elhaladtam a XIV. kerület egyik kisboltja mellett, egy kukára lettem figyelmes, amely szinte roskadásig volt pakolva kenyerekkel. Nem tudtam elhinni, amit látok. Tényleg itt tartunk? Ehető, frissnek tűnő pékárut egyszerűen a szemétbe dobunk, miközben az országban rengetegen éheznek?
Hosszú percekig álltam ott, és néztem a kidobott cipókat. Egyik sem volt penészes vagy fogyasztásra alkalmatlan. Talán csak pár naposak voltak, kissé megszikkadva – de még mindig teljesen ehetők. Miért számítanak szemétnek? Talán mert a vásárlók szemében csak a „vadonatúj” pékáru az elfogadható?
Felfoghatatlan számomra, hogy a fogyasztói társadalom szabályai ennyire felülírják az alapvető emberi értékeket. Hol marad a tisztelet az étel iránt, a felelősség a környezetünkért, és az együttérzés azokkal, akiknek sokszor a mindennapi kenyér is hiányzik?
Nem lehetne inkább a rászorulóknak adni ezeket a vekniket? Hány család örülne nekik, hány gyereknek jutna vacsora belőlük? De nem, a rendszer egyszerűbbnek találja a kidobást, mint a segítségnyújtást.
Bementem a boltba, és rákérdeztem az eladóknál. Csak vonogatták a vállukat: a szabályzat tiltja, hogy a maradékot bárkinek odaadják. Azt mondták, félnek a felelősségre vonástól, ha valaki netán megbetegedne. De vajon nem sokkal súlyosabb betegség az a társadalmi közöny, amelyik inkább hagyja a kukában rothadni az ételt, mint hogy a rászorulóknak adja?