Már csak pár hetem van hátra a terhességemből, és el sem hiszem, mennyire összekuszálódtak a dolgok. Az egész akkor kezdődött, amikor az anyósom egyszer csak közölte velünk, hogy be akar költözni hozzánk – még azelőtt, hogy az első gyermekünk megszületne. Nem akartam nagy ügyet csinálni belőle, de egy idő után már muszáj volt határt húznom.
Az anyósom és az apóspám nemrég váltak el, és ez eléggé megviselte őt. Az apósommal való kapcsolatuk mindig is zűrös volt – tele erőszakkal és vitákkal. Sajnos az anyósom maga is áldozat volt, de ettől függetlenül a férjem mesélte, hogy gyerekkorában vele és a testvéreivel sem bánt mindig szépen.
Bár velem általában kedves volt az évek során, mindig éreztem, hogy távolságot kell tartanom tőle. Manipulatív tud lenni, és bár próbáltam elfogadni, hogy a múltja miatt ilyen, a közeledése gyakran nyomasztott.
Egy váratlan bejelentés
Pár hete az anyósom egyszerűen közölte velünk, hogy ide szeretne költözni. Azt mondta, új életet akar kezdeni, távol az apóstól, és nálunk lenne a legjobb hely számára, különösen most, hogy érkezik az unokája.
Amikor először hallottam ezt, igyekeztem diplomatikusan jelezni, hogy ez számomra kényelmetlen. De a férjem rögtön rávágta, hogy „Anyának most szüksége van ránk.” Szinte levegőt sem kaptam. Én tíz hét múlva szülni fogok! Ez az időszak nekem arról szólna, hogy lelkileg és fizikailag felkészüljek az anyaságra, nem arról, hogy egy harmadik felnőttet kelljen elviselnem a saját otthonomban.
A hormonjaim és én
„Csak a hormonjaim tombolnak” – gondoltam. Talán túlérzékeny vagyok? De minden porcikám tiltakozott az ötlet ellen. Ez az első gyermekem. A testem és az életem teljesen átalakulóban van, és kétségbeesetten vágytam arra, hogy ebben a szokatlan időszakban legalább az otthonom nyugodt hely maradjon.
Aztán jött a végső érv: „Van még két gyereke a közelben – miért nem költözik inkább hozzájuk?”
Egyedül maradtam a véleményemmel
Ezt persze csak magamban mertem megfogalmazni, mert minden alkalommal, amikor nemet mondtam volna, a férjem védelmébe vette őt. „Ő az anyám! Csak biztonságos helyet keres. Te is ezt tennéd a saját anyádért!” Nem tudtam mit mondani erre, de belül forrtam.
Tényleg rossz ember lennék, amiért nemet mondok? Vagy csak a körülmények és a hormonok kombinációja teszi, hogy ennyire elutasító vagyok? Csak abban voltam biztos, hogy szükségem van a saját terünkre, hogy ez a hatalmas változás az életünkben könnyebben menjen.
Most itt ülök, és azon gondolkodom, vajon én vagyok-e a rosszfiú ebben a történetben.
Mit tennél a helyemben?