Az ismeretlen jótevő öröksége: Egy éjszaka, amely átírta a jövőnket
Évekkel ezelőtt, egy kietlen országúton mondta fel a szolgálatot az autónk az éjszaka közepén. Mobiltelefonunk nem volt, a sötétség és a hideg pedig egyre fojtogatóbbá vált a kietlen út szélén. Már-már úrrá lett rajtunk a reménytelenség, amikor egy viharvert kocsi fékezett mellettünk.
Egy egyetemista srác pattant ki belőle. Egyszerű külseje ellenére olyan nyugalom és jóindulat áradt belőle, hogy azonnal bíztunk benne. Bezsúfolódtunk a kocsijába, ő pedig elvitt minket a legközelebbi városig. Amikor hálánk jeléül pénzt akartunk adni neki, határozottan elutasította. Csak ennyit mondott mosolyogva: „Add tovább!”
Ez a mondat akkor mély nyomot hagyott bennünk, de az idő teltével a mindennapok gondjai elhalványították az emléket. Egészen addig a napig, amíg a feleségem zokogva nem hívott fel.
Egy ismerős arc a híradóban
A televízióban egy orvosról emlékeztek meg. Felismertem azt a tekintetet: ugyanaz a fiú volt, aki egykor segített nekünk. Hősként halt meg, miközben mások életéért küzdött egy mentés során. A torkom elszorult a felismeréstől. Akkor értettem meg igazán, mit is jelentett az a két szó, amit az autója mellett mondott.
A jóság láncolata
Rájöttem, hogy az ő kérése nem egy egyszerű viszonzásról szólt. Egy láthatatlan láncot indított el, ahol a fény emberről emberre vándorol. Ő nemcsak fuvarozott minket azon az éjszakán, hanem egy életfilozófiát adott át nekünk, amely messze túlmutatott az ő földi létén.
Azóta képtelen vagyok elmenni valaki mellett, aki segítségre szorul. Legyen szó egy útszélen veszteglő autósról vagy egy elakadt idegenről, mindig felsejlik előttem az arca. Már nem kötelességből segítek, hanem mert tudom: a kedvesség egy olyan ajándék, amely akkor is tovább él és világít, amikor az adományozója már nincs köztünk.
Én pedig tartom az ígéretem, és továbbadom. Csendben, tiszta szívből, pontosan úgy, ahogy ő mutatta.