Hat évig éltünk a férjemmel, Balázzsal egy szűk albérletben a külvárosban. A pénz sosem volt elég, a „hamarosan saját lakásunk lesz” csak ígéret maradt. Az anyósom, Ilona, minden családi látogatást rémálommá tett: állandóan a „tökéletes” lányát, Katát hozta fel példaként, és minden alkalommal megalázott. Balázs ilyenkor többnyire hallgatott.
Aztán fordult a sors: örököltem egy kétszobás lakást Budapesten. Boldogan vetettük bele magunkat a felújításba, minden szabadidőnket és pénzünket elvitte, de végre úgy éreztem, lesz egy otthonunk, ahol senki sem dirigálhat.
Amikor már majdnem készen voltunk, váratlanul beállított Ilona. Végigmérte a szobákat, majd leült, és minden nyugodtságot megjátszva kijelentette:
– Ti költöztök hozzám, ide pedig Kata a gyerekkel. Így igazságos.
Megállt bennem az ütő. Minden elfojtott sérelem és megalázás feltört belőlem:
– Ez az én lakásom, az én örökségem! Semmi köze hozzájuk!
Ő persze sértetten vágott vissza, de ekkor belépett Balázs, aki meghallotta a beszélgetést. Egy pillanatig csak nézett ránk, aztán halkan, de határozottan kimondta:
– Ez Anna lakása. Itt mi élünk. Mama, kérlek, menj el.
Ilona felháborodva csapta be maga mögött az ajtót, és azt sziszegte, hogy mi „teszünk tönkre mindent”. De akkor tudtam, hogy most dőlt el minden: végre a férjem is mellém állt.
Két év telt el azóta. Reggelente a saját erkélyemen kávézom, a nappaliban a virágok és a képek emlékeztetnek, hogy minden sarokban ott van a két kezünk munkája. Az anyósom és a sógornőm eltűntek az életünkből.
Amikor megkérdezik a barátnőim, nem féltem-e szembeszállni, mindig azt mondom:
– Az ijesztő az, amikor mások döntenek helyetted. Amikor hagyod, hogy kiforgassanak a sajátodból. De kiállni magadért? Az nem ijesztő. Az szabadság.