„Hogy merted elhagyni a fiamat? Ki fogja most fizetni a hitelét és a jelzálogunkat?” – üvöltötte dühösen a telefonba az anyósom.
„Van egy meglepetésem számodra” – mondta Sándor rejtélyes mosollyal, és leült mellém a kanapéra.
„Milyen? Találtál munkát?” – kérdeztem reménykedve.
„Még nem, de most nem kell lakást bérelnünk. Anyu megörökölte a nagypapa lakását, és megengedte, hogy ott lakjunk” – mondta büszkén.
„Ez nagyszerű! A fizetésem alig fedezi a kiadásainkat” – mondtam őszinte örömmel.
„Majdnem találtam munkát, csak légy türelmes” – válaszolta enyhe ingerültséggel Sándor.
„Bocsánat, nem úgy értettem. Örülök, hogy könnyebb lesz” – javítottam ki magam, és megöleltem.
Sándorral nemrég végeztünk az egyetemen, ahol találkoztunk. Közgazdász diplomát szereztem, és rögtön elhelyezkedtem egy brókercégnél. Sándornak kevésbé volt szerencséje: ügyvédnek tanult, de nehezen talált munkát. Egészségi állapota miatt nem vették fel katonának, a munkaadók pedig alacsony végzettsége miatt nem kapkodtak érte.
Néhány hónap után végre kapott egy állást egy csődcégnél, de nem volt hajlandó keményen dolgozni. Így egy évvel a diploma után én már több mint százezer forintot kerestem, Sándor pedig alig hetvenet, ami Budapesten nagyon kevés.
„Sándor, talán keresned kellene másik munkát” – javasoltam óvatosan.
„Minek? A jogi területen mindenhol alacsonyak a fizetések, informatikusnak kellene menni” – jelentette ki magabiztosan.
„Hogy mennél oda? Jogi végzettséged van, nem programozói” – emlékeztettem.
„Rengeteg programozó tanfolyam van. Láttam, hogy az emberek jó cégeknél kapnak állást utána” – ellenkezett.
Ez nem az első ilyen beszélgetésünk volt. Sándor sokat beszélt, de semmit sem tett.
Hamarosan megkért, és egy hónappal később összeházasodtunk. Az esküvőt én fizettem, a szüleink nem segítettek.
A nászút után meghívtak Sándor szülei.
„Fontos kérdést szeretnénk megbeszélni” – mondta Anasztázia komolyan. – „Már nem vagytok gyerekek, ideje megoldani a lakhatást.”
„Miről beszélsz?” – csodálkozott Sándor.
„Eladjuk a nagypapa lakását, és az összeg felét nektek adjuk, hogy vegyetek lakást hitelre” – mondta az anyósom.
„Ez remek ötlet” – értett egyet Sándor.
„Ideje, hogy legyen saját otthonunk” – támogattam.
A lakást gyorsan eladták, mi pedig albérletbe költöztünk. Sándor azonban hamarosan visszalépett a hitelkérelemtől.
„Nincs értelme. A bankok nem adnak hitelt csődjogászoknak” – mondta komolyan.
„Miért?” – lepődtem meg.
„Félnek tőlünk. Jobb, ha a jelzálogot apám nevére írjuk” – magyarázta Sándor.
Bizonytalan voltam, de bíztam benne. Grigorij felvette a hitelt, mi pedig havi részleteket fizettünk.
Egy hónappal később Sándor újabb hitelt vett fel – egy autóra.
„De azt mondtad, hogy ti, csődjogászok, nem kaptok hitelt!” – háborodtam fel.
„Csak a jelzálogra gondoltam. A többit gond nélkül adják” – hazudta Sándor.
Rossz előérzetem volt, de nem szóltam. Egy idő után Sándor felmondott, eladta az autót, és programozó tanfolyamra ment. Hat hónapig otthon ült, és úgy tett, mintha tanulna. A pénz elfogyott, a hitel maradt. Az anyagi teher rám hárult.
Végül nem bírtam tovább.
„Sándor, ha egy hónapon belül nem találsz munkát, menj vissza a joghoz!” – mondtam szigorúan.
„Nem fogok többé ügyvédként dolgozni!” – háborodott fel.
„Nem érdekel, mi leszel! Ne élősködj rajtam!” – kiabáltam.
„Ezt mondták a szüleim: kereskedő vagy. Jó, hogy apám nevére írtuk a lakást” – jegyezte meg gúnyosan.
„Kereskedő vagyok? Soha nem hibáztattalak a pénz miatt!” – háborodtam fel.
„De mindig erre gondoltál! Nagyszerűen kijátszottalak, hogy megszerezd a lakást. Most takaríthatsz!” – mondta rosszindulatúan.
„Tehát hazudtál a jelzálogról?” – kérdeztem.
„Persze! Anyám javasolta, hogy válás esetén ne legyen jogod a lakáshoz” – ismerte el büszkén.
Megpofoztam, és sírva összepakoltam. Még aznap este szállodába költöztem, és beadta a válókeresetet.
Amint ezt az anyósom megtudta, felhívott.
„Hogy merted elhagyni a fiamat ilyen nehéz helyzetben? Adósságai vannak, és nincs munkája! Ki fogja fizetni a jelzálogot?” – sikoltotta hisztérikusan.
Elképedtem a szemtelenségén, és letettem a telefont.
Három hónappal később a bíróság hivatalosan is elvált. Mivel a papírok szerint nem volt közös tulajdonom Sándorral, nem vesztettem semmit.
Épp ellenkezőleg, örültem, hogy időben láttam a valódi énjét, és megszabadultam tőle. Soha többé nem láttuk egymást, és nem tudtam meg, hogy Sándor szülei kifizették-e a jelzálogot.