Egy hideg januári reggelen munkába indultam, amikor a házam közelében egy idős asszonyra bukkantam, aki majdnem megfagyott a hóban. Amit tőle kaptam, mindent megváltoztatott.
Aznap reggel a szokásos útvonalon haladtam az autóm felé, amikor a bejáratnál egy mozdulatlan alakot pillantottam meg a hóban. Először azt hittem, hogy csak egy szeméthalom, de közelebb érve rájöttem, hogy egy idős nő fekszik ott, arca sápadt, ajkai kékek, és vékony kabátja alig védte a hidegtől.
Aggódva leguggoltam mellé, és megkérdeztem: "Asszonyom, jól van? Hall engem?" Ekkor gyenge hangon azt suttogta: "Egy levél... neked. A kabátom... zsebében." Meglepődtem, honnan tudja a nevemet, de nem volt idő kérdezősködni. Azonnal hívtam a mentőket, akik hamarosan megérkeztek és kórházba szállították őt.
Miután elmentek, elővettem a levelet a kabátzsebéből. A borítékban egy kézzel írt üzenet volt: "Kedvesem, az igazi nagymamád vagyok. Félmillió forintot hagytam rád. Kérlek, látogass meg a kórházban. Szeretettel, Nagymamád."
Meglepetten olvastam a sorokat. Mindig azt hittem, hogy a nagymamám még születésem előtt meghalt. Aznap este elmentem a kórházba, hogy találkozzak vele. Amikor beléptem a szobájába, gyenge mosollyal üdvözölt: "Eljöttél, kedvesem."
"Valóban te vagy a nagymamám?" kérdeztem hitetlenkedve.
"Igen," válaszolta könnyekkel a szemében. "Sajnálom, hogy eddig nem kerestelek. Sok hibát követtem el a múltban, de szeretném jóvátenni."
A következő hetekben sokat beszélgettünk, és lassan megértettem a múltbeli döntéseit. Amikor elhunyt, az örökségét arra használtam, hogy ösztöndíjat alapítsak édesanyám emlékére, támogatva az egyedülálló anyákat a továbbtanulásban. Emellett adományoztam női menhelyeknek is, hogy másoknak ne kelljen hasonló nehézségeken keresztülmenniük.
Ez a találkozás nemcsak a családom történetét tárta fel előttem, hanem lehetőséget adott arra is, hogy mások életét jobbá tegyem.