A kép illuszráció
Mindenem megvolt, amit az élet kínálhatott: egy tágas ház a Balaton-felvidéken, prémium autók a garázsban, és annyi pénz, amit aligha tudtam volna elkölteni egy élet alatt. Mégis, valami hiányzott. Egyre gyakrabban éreztem, hogy a pénz nem képes betölteni azt az űrt, amit az egyedüllét okozott.
Egyik délután, miközben hazafelé vezettem a városból, megláttam egy nőt a parkban. Hajléktalan volt. A szemetesek között turkált, vékony karjai görcsösen kutattak valami használható után. A kép valamiért mélyen megérintett.
Lehúztam az ablakot, és megszólítottam: „Segíthetek valamiben?”
A nő megdermedt, rám nézett, és egy pillanatra úgy tűnt, mérlegeli, hogy elszaladjon-e. De végül egyenes háttal kihúzta magát, és válaszolt: „Komolyan gondolja?”
A hangjában keserűség csendült, és tudtam, hogy valószínűleg nem ez az első alkalom, hogy valaki kíváncsiságból közeledik hozzá. De én más voltam. Nem sajnálatból álltam meg, hanem mert valami megfogott benne.
„Van hova mennie ma este?” – kérdeztem.
„Nincs,” jött a rövid válasz. Ez az egyetlen szó mindent elmondott.
Felajánlottam neki, hogy lakhat a garázsomban, ami valójában egy vendégházként is használható kis épület volt. „Semmi kötelezettség,” tettem hozzá, hogy eloszlassam a bizalmatlanságát.
Végül elfogadta az ajánlatot. A neve Lilla volt, és ahogy a napok teltek, egyre többet beszélgettünk.
„Régen festő voltam,” mesélte egyszer. „Volt pár kiállításom, de aztán az életem szétesett. A férjem elhagyott, elvesztettem a lakásomat, és itt kötöttem ki.”
Ahogy jobban megismertem, egyre inkább megértettem, milyen mély sebeket hordoz. Mégis, valami furcsa erő sugárzott belőle, amely lenyűgözött.
Az a nap, amikor minden megváltozott
Egy délután valami apróságot kerestem a garázsban, és kopogás nélkül nyitottam be. Az, amit láttam, teljesen megdöbbentett.
A garázs padlóján festmények hevertek. Mindegyik rólam készült, de ezek nem a megszokott portrék voltak. Az egyik képen láncok voltak a nyakam körül, a másikon véres könnyek folytak az arcomon, míg egy harmadikon egy koporsóban feküdtem.
Lilla észrevette, hogy ott állok. „Nem kellett volna látnia ezeket,” mondta csendesen.
„Ez az, amit gondolsz rólam?” – kérdeztem élesen.
„Nem,” suttogta, a szeme könnyekkel telt meg. „Ez nem rólad szól… hanem rólam. Az én fájdalmamról.”
Ezután elmondtam neki, hogy talán jobb, ha elmegy. Másnap segítettem neki összepakolni, és elvittem egy hajléktalanszállóra. Mielőtt kiszállt volna az autóból, pár tízezer forintot nyomtam a kezébe, hogy újrakezdhesse az életét.
Új esély
Hetekkel később egy csomagot kaptam. Lilla küldte. A dobozban egy festmény volt rólam, de ez teljesen más volt, mint az előzőek. Az arcom békés és nyugodt volt rajta. A festmény mellé egy rövid üzenet is érkezett: „Köszönöm, hogy esélyt adtál.”
A számát is mellékelte. Felhívtam.
„Köszönöm a festményt,” mondtam. „Gyönyörű.”
„Nem tudtam, hogy tetszeni fog,” válaszolta halkan.
„Talán kezdhetnénk elölről,” ajánlottam.
Ezúttal nem volt szükség magyarázatokra. Mindketten tudtuk, hogy egy új esély lehetősége áll előttünk.