„Pontosan annyival segítjük a te anyukádat, mint amennyit az enyémnek adsz!” – jelentette ki határozottan a feleségem, amikor a legutóbbi anyagi támogatásom miatt vitatkoztunk.
Két hónappal ezelőtt édesanyám, Erzsi néni hirtelen megözvegyült. Férje elvesztése az egész életét felforgatta, és most először érezte a magány súlyát. A lelki fájdalmon túl a pénzügyi gondok is egyre nagyobb terhet jelentettek.
Apám katona volt, és tisztességes nyugdíjat kapott, amit anyám a saját belátása szerint használt fel. Ő maga mindössze öt évig dolgozott életében, így apám halála után szembesült azzal a rideg valósággal, hogy a saját nyugdíja alig fedezi a kiadásait.
Az egyetlen mentőöv a megtakarítás volt, amit apám félretett a nehezebb napokra. De anyám pontosan tudta, hogy ez a pénz előbb-utóbb elfogy, és nem lesz miből pótolni.
„Fiam, nagyon nehéz egyedül lenni apa nélkül” – panaszolta Erzsi néni, amikor meglátogatott minket.
„Talán költözz hozzánk?” – javasoltam, mert láttam, mennyire magányos. – „Van elég helyünk, elférünk mindannyian.”
„Ó, nem, tudod, mennyire nem szeretem a nyüzsgést” – rázta a fejét. – „Ráadásul nektek gyerekek is vannak, azzal nagy a zaj.”
A mellette ülő feleségem, Zsuzsi megkönnyebbülten felsóhajtott. A gondolat, hogy az anyósam esetleg hozzájuk költözik, egyáltalán nem tetszett neki.
„Jaj, hoztam valami finomságot az unokáknak!” – élénkült fel anyám, és elővett néhány nem túl friss mandarint és száraz kekszet a táskájából.
„Itt van még pár cukorka is” – tette hozzá, és néhány karamellát tett az asztalra, amik közül néhány már ki volt csomagolva. – „Ne nézzétek, mit tudtam venni...”
Zsuzsival zavartan néztünk egymásra. Anyám mintha arra célzott volna, hogy segítségre van szüksége.
„Még gyógyszereket is kell vennem, és nem hiszem, hogy a nyugdíjam elég lesz rá” – sóhajtott nagyot.
„Anya, miért nem szóltál?” – kérdeztem izgatottan, felpattantam a székről és kimentem a folyosóra.
Egy perc múlva visszatértem, és átadtam anyámnak egy bankjegyet.
„Ó, fiam, köszönöm!” – zokogta Erzsi néni, és letörölte a könnyeit. – „Csak rád számíthatok...”
Meghatottan szorosan átöleltem anyámat. Zsuzsi is alig tudta visszafogni az érzelmeit.
De amikor a helyzet a következő alkalommal megismétlődött, kételyek fogalmazódtak meg bennem.
„Milyen gyógyszereket szed anyukád?” – kérdezte Zsuzsi a homlokát ráncolva. – „Túl gyakran adsz neki pénzt gyógyszerre.”
„Különfélét” – legyintettem. – „Meg kajára is kell neki.”
„Figyelj, nem csak anyád van, hanem családod is – feleséged és gyerekeid!” – emlékeztetett Zsuzsi.
„Látod, milyen nehéz neki! Hogy ne segítenék?” – mérgelődtem.
„De mindig a közös kasszából veszi el a pénzt!” – jegyezte meg ingerülten a feleségem. – „Talán elmehetne dolgozni, ha annyira szüksége lenne rá.”
„Nincs olyan jó egészsége, mint régen!” – vágtam közbe.
„Az én anyukám is egyedül van, és ő is beteg. Miért nem segítünk neki?”
„A tied nem kér, úgyhogy biztosan megvan” – vontam vállat.
„Csak van lelkiismerete...”
„Lezárjuk a témát!” – förmedtem rá Zsuzsira, és bementem a hálószobába.
A beszélgetés után feszültség telepedett a családra. Már nem mondtam el a feleségemnek, hogy segítek-e anyámnak, de Zsuzsi biztos volt benne, hogy semmi sem változott.
Egy nap megkértem Zsuzsit, hogy vigyen gyógyszert anyámhoz. Zsuzsi úgy döntött, kedveskedik, és vett mellé gyümölcsöt és gyümölcslevet is.
„Tedd le az asztalra” – válaszolta anyám köhögve.
Zsuzsi bement a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, hogy töltse a gyümölcslevet, és elképedt. A hűtő tele volt drága élelmiszerekkel. A polcokon finomságok, füstölt húsok és vörös kaviár voltak.
Amikor kinyitotta a szekrényt, luxus kekszek és csokoládék csomagjait látta.
„És az unokáknak meg olyan dolgokat hoz, amiket ő maga meg sem enne…” – motyogta Zsuzsi.
Mindent el akart mondani anyámnak, amit gondol róla, de végül csak jobbulást kívánt neki.
Este mindent elmondott nekem.
„És akkor mi van? Nincs joga normálisan étkezni?” – kérdeztem elégedetlenül.
„Emlékszel, mikor ettünk utoljára vörös kaviárt és bélszínt?”
„Te válogatós vagy…”
„Szóval továbbra is támogatod?”
„Egyelőre szüksége van a segítségemre!”
„Remek! Akkor pontosan ugyanennyivel segítjük az én anyukámat is!” – szabta meg a feltételt Zsuzsi.
„Ez hülyeség!” – ráncoltam a homlokom. – „Ő nem kér.”
„De igazságos!”
Vonakodva bele kellett egyeznem.
Hat hónap elteltével, amikor a két család kiadásai egyre nagyobb terhet jelentettek, egyre gyakrabban találtam kifogásokat, hogy ne segítsek anyámnak.
Zsuzsi elégedett volt – megtalálta a módját, hogy felnyissa a szemem.