A telefon már napok óta ugyanazon az asztalon feküdt. Nem merült le, nem volt elnémítva, mégis csendben maradt. Én pedig kerültem, ahogy csak tudtam. Mert tudtam, mi van benne.
Az utolsó nem fogadott hívás.
Anyától.
Nem vesztünk össze. Nem volt nagy dráma. Csak egy apró mondat az utolsó beszélgetésünk végén:
– Majd holnap visszahívlak, most sietek.
A „holnap” soha nem jött el.
Amikor felhívtak a kórházból, az idő mintha megállt volna. Az ember ilyenkor nem sír azonnal. Először csak nem érti. Aztán keres magyarázatot. Valami kiskaput, hogy ez biztos tévedés.
A temetés után napokig nem nyúltam a telefonhoz. Féltem attól az egyetlen értesítéstől, amely örökre ott marad. Mintha amíg nem nézek rá, addig nem is történt meg igazán.
Egy este mégis megnyitottam a híváslistát.
Ott volt.
Anyu neve.
Egy piros ikon.
Nem fogadott hívás.
És akkor vettem észre az időpontot. Pont abban a percben hívott, amikor egy jelentéktelen értekezleten ültem, és bosszankodtam, hogy minek vagyok ott.
Leültem a földre, és hangosan sírtam. Nem azért, mert elment. Hanem azért, mert akkor, abban az egyetlen percben, fontosabbnak hittem valami mást.
Ma már mindig felveszem a telefont. Akkor is, ha rosszkor csörög. Akkor is, ha csak egy „semmi fontos” lenne.
Mert van, amit nem lehet később visszahívni.