Soha nem gondoltam volna, hogy egy figyelmen kívül hagyott üzenet egész életemen végig fog kísérni.
Az apukám nem volt az a típus, aki sokat írt volna a családi chatbe. Inkább olvasott, ritkán szólt hozzá, akkor is röviden. Éppen ezért tűnt fel, amikor azon az estén megjelent egy üzenete:
„Tudna valaki segíteni? Holnap fontos lenne.”
Semmi magyarázat. Semmi dráma. Csak ez az egy mondat.
A csoportban tizenegyen voltunk. Testvérek, unokatestvérek, rokonok. Mindenki online volt. Mégis… senki nem válaszolt.
Én is láttam. Gondoltam, majd holnap felhívom. Biztos nem sürgős. Mindig ezt gondoltam.
Másnap reggel a telefonom csörgött
A szám, amit kiírt, idegen volt. A hang a vonal másik végén nyugodt volt, túlságosan is.
Az apukám az éjszaka rosszul lett. Mire segítséget kapott, már nem lehetett rajta segíteni.
Letettem a telefont, és percekig csak ültem. Aztán megnyitottam a családi chatet. Ott volt az üzenet. Az utolsó.
Amikor beléptem a lakásába, megértettem mindent
Az asztalon egy boríték feküdt. Rajta az én nevem.
Nem volt benne pénz. Nem volt benne végrendelet. Csak egy kézzel írt levél:
„Nem akartalak terhelni. Csak egy kis segítséget kértem volna, hogy elintézzek valamit. Nem volt fontos. Már nem az.”
A mellkasom összeszorult. Mert tudtam, hogy fontos volt. Neki.
Később kiderült: az orvoshoz szeretett volna eljutni. Nem mert egyedül menni. Csak ennyit akart kérni.
Azóta máshogy nézek az „olvasva” feliratra
Azóta, ha egy családtag ír, válaszolok. Akkor is, ha csak annyit: „itt vagyok”.
Mert sosem tudhatod, mikor az az üzenet lesz az utolsó segélykiáltás.
És ezt a terhet már senkinek sem kívánom.