Azon a délelőttön minden elsötétült. Amikor a nyilalló fájdalom görcsbe rántotta a testemet, azt hittem, eljött az idő, és megindult a szülés. A lábam megroggyant, a holmim szerteszét gurult a kövön, én pedig csak ziháltam a tömeg közepén. Az emberek siettek, kikerültek, mintha láthatatlan lennék – egyetlen asszony kivételével, aki azonnal mellém lépett.
Klára volt az.
Nem faggatott, nem kért magyarázatot. Csak leguggolt mellém, szorosan megfogta a kezemet, és nyugodt hangon annyit mondott: – Itt vagyok veled. Minden rendben lesz, ne félj!
Kitartott mellettem, amíg a mentők megérkeztek. Olyan erővel kapaszkodott belém, mintha az ő érintése tartana meg. Amikor a hordágyra tettek, természetes mozdulattal ült be mellém a mentőautóba. Azt mondta, esze ágában sincs egyedül hagyni ilyen állapotban.
A kórházi folyosón a vizsgálókba toltak, én pedig csak a félelemtől remegtem. De tudtam, hogy Klára ott ül kint a kemény műanyag széken, és addig nem mozdul, amíg nem kap hírt felőlem. Az orvosok végül megnyugtattak: nem a szülés indult be, hanem egy komplikáció lépett fel, ami alapos megfigyelést igényelt, de a babát nem fenyegette közvetlen veszély. A megkönnyebbüléstől patakokban folyt a könnyem.
Amikor kijöttem a vizsgálóból, Klára azonnal felpattant. Úgy várt rám, mintha a saját családtagja lennék. – Jól vagytok? – kérdezte, és a hangjában lévő őszinte aggodalomtól újra elcsuklott a hangom.
Számtalanszor megköszöntem neki, de éreztem, hogy a szavak kevesek ahhoz a súlyhoz, amit levett a vállamról. Órákig maradt még velem, halkan mesélt a saját gyerekeiről, a szülővé válás nehéz és szép perceiről. Bár alig ismertük egymást, mellette olyan biztonságot éreztem, mintha ezer éve a barátnőm lenne.
Végül megvárta, amíg a férjem megérkezik értem. Búcsúzóul csak ennyit súgott a fülembe, miközben átölelt: – Egy édesanyának sem szabad egyedül átélnie a rettegést.
Soha többé nem találkoztunk. Mégis, Klára kedvessége örökre belém égett. Egy rémálomszerű napot változtatott át a tiszta emberi jóság bizonyítékává. Vannak, akik csak villanásnyi időre tűnnek fel az életünkben, mégis ők hagyják a legmélyebb nyomot a szívünkben.
Klára ilyen volt: egy idegen, aki bebizonyította, hogy az önzetlen emberség még mindig létezik.