A „moslék” elfogyott – mondtam nyugodtan. – Mivel a kutyának sem adnád, nektek sem adom. A konyha zárva. Aki éhes, menjen haza az anyjához, és egyen ott a „jóból”.
A mondat után olyan dermedt csend töltötte be a házat, mintha valaki lehalkította volna az egész világot. Az anyósom ott állt a konyhaajtóban, pont úgy, mint aki eddig is parancsnoknak hitte magát, de most először rájött, hogy a rangját nem ismeri el senki.
A férjem szeme úgy pattant ki, mintha hirtelen fényt kapott volna, de tudtam, hogy nem világosság volt: csak rájött, hogy ebből a szituációból nincs menekvés.
Leültem, megkentem egy szelet ropogós kenyeret vajjal, és kényelmesen enni kezdtem, olyan szándékos nyugalommal, hogy még a vaj is lassabban olvadt rajta. Az anyósom pár másodpercig még remegett a méltatlankodástól, majd végül hátat fordított, és olyan sértett léptekkel vonult ki, hogy még az előszobaszőnyeg is megsértődött.
A férjem csak nézett, először rám, aztán a lassan kihűlő lábasra, mintha abban keresné a házasságunk jövőjét. Aztán nagyot sóhajtott, elővette a telefonját, és megadta magát:
– Hát… akkor rendelek pizzát.
Persze vasárnap este volt, amikor mindenki ugyanarra gondol. A futár több mint egy órát késett, a férjem gyomra pedig olyan hangot adott ki, mintha ő is reklamálni kezdene. Én közben kényelmesen eszegettem a kenyeremet, néha ránéztem, és semmit nem kellett mondanom: a helyzet megtanította helyettem is, amit kellett.
Érdekes, hogy milyen gyorsan változik a családi dinamika, ha valaki végre kimondja az „elég volt” szót.
Azóta történtek bizonyos… fejlemények.
Ha az anyósom jön, a férjem főz.
Ha nem főz, ő rendel, és általában még az ajtót is ő nyitja ki.
Az anyósom pedig azóta kétszer átgondolja, milyen megjegyzést tesz – mert láthatóan még mindig fél egy újabb „zárt konyhás esetektől”.
Kiderült, hogy néha nem nagy kiabálás kell ahhoz, hogy rend legyen a házban, csak egy nagyon határozott vajaskenyér, és egy nő, aki már nem hajlandó többé moslékot hallgatni ott, ahol ő főz.