A konyhában álltam, a tészta már majdnem kész volt, az edények gőzölögtek, a fejem zúgott a nap végére összegyűlt fáradtságtól. Az anyósom az asztal mellett ült, és úgy figyelte a mozdulataimat, mintha ellenőrző listát pipálna. Nem szólt, de éreztem a tekintetét a hátamon, azt a fajta csendet, amelyről az ember pontosan tudja: hamarosan megérkezik a kritika.
Nem is kellett sokáig várni. Felállt, odalépett a pulthoz, végighúzta rajta az ujját, majd összeráncolta a homlokát.
– Itt bizony maradt egy kis folt – jegyezte meg, már-már diadalmas hangon.
Nem fordultam meg azonnal. Egy pillanatig még kevertem a tésztát, vettem egy mély levegőt, és akkor döntöttem el, hogy ezúttal nem nyelek, nem mosolygok kényszeredetten, és nem teszek úgy, mintha nem számítana.
– Jaj, Mama, de jó, hogy észrevette! – mondtam végül, barátságos hangon. – Én most épp a tésztával vagyok elfoglalva, hogy a fiának legyen vacsorája. Ha már úgyis itt van, és ilyen éles a szeme, legyen szíves, törölje le addig. A fia szereti a tisztaságot, de az ebédet még jobban.
Megfordultam, és ránéztem. Nem gúnyosan, nem kihívóan. Egyszerűen nyugodtan. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérése.
Az anyósom arca először elvörösödött, majd elsápadt. Nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Láttam rajta, hogy nem erre számított. Nem megszégyenítésre, nem visszabeszélésre – hanem arra, hogy a szerepek hirtelen megfordultak.
– Én… nem ezért jöttem – mondta végül sértődötten.
– Tudom – feleltem halkan. – Enni jött. Én meg ezért főzök.
Ez volt az a pillanat, amikor felkapta a kabátját. Nem csapott ajtót, nem emelte fel a hangját. Csak összeszedte a táskáját, és elindult. Az ajtó becsukódott, a lakásban pedig olyan csend lett, amilyen már rég nem volt.
Befejeztem a főzést. Letöröltem a pultot. Megterítettem. Amikor a férjem hazaért, meglepődve kérdezte, hol van az anyja. Csak annyit mondtam: korábban elment.
Aznap este nyugodtan ettünk. Nem volt megjegyzés, nem volt sóhaj, nem volt fejcsóválás.
Azóta, ha az anyósom átjön, kevesebbet nézelődik. Néha még mindig észrevesz dolgokat, de már nem érzi kötelességének kimondani. És ha mégis megteszi, mindig van a hangjában egy kis óvatosság.
Rájöttem, hogy sokszor nem a konfliktus a probléma, hanem az, hogy túl sokáig hallgatunk. Nem kell kiabálni, nem kell vitát keresni. Elég egyszer világosan jelezni: itt mindenkinek megvan a maga szerepe, és a tisztelet nem egyoldalú.
Azóta a konyhában nem csak tisztább lett a levegő – hanem nyugodtabb is.