Anyósom emlékezete mostanában meggyengült, különösen a rövid távú eseményeket illetően. A régi történetekre viszont kristálytisztán emlékszik, és gyakran meg is osztja őket velünk. Újabban szeret konyhai feladatokat vállalni, bár néha nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné.
Már évek óta cukor nélkül, kevés tejjel iszom a kávét, és ezt a szokásomat mindig el is mondom neki. Mégis, amikor meglátogatjuk, rendszeresen megkérdezi, kérek-e cukrot vagy tejet, majd rögtön dönt is helyettem.
Legutóbb egy pillanatra nem figyeltünk, és mire észbe kaptunk, anyósom már kávét főzött. Lelkes mosollyal hozta be, mondván, tett bele cukrot és tejet, hogy igazán finom legyen. Amikor belekortyoltam, megdermedtem. A cukor helyett só került a csészébe. Próbáltam visszatartani a reakciómat, hogy ne bántsam meg, hiszen az ilyen helyzetek érzékenyen érintik.
A papa is megkóstolta, és az ő arckifejezése mindent elárult. Végül anyósom is belekortyolt, és azonnal kiköpte. Ez a pillanat végképp megnyitotta a nevetés áradatát. Hárman együtt nevettünk, könnyekkel a szemünkben, miközben a papa vállalta magára a "hibát", miszerint összekeverte a cukros és sós üvegeket.
Bár ez volt életünk legrosszabb kávéja, mégis felejthetetlen pillanatot hozott. Ebben a pár percben nem számított semmi más, csak az önfeledt nevetés.