Nem maradhattam tovább ebben az életben. Az anyósom, Ilona, mindig ott volt, hogy mindent irányítson, és a férjem, Levente, mindig védte. De most már nem voltam hajlandó állandóan megfelelni az elvárásoknak. Tíz évig próbáltam minden elvárást teljesíteni: mint feleség, mint meny, mint háziasszony. Mindig alkalmazkodtam, próbáltam a legjobb lenni mindenkinek, csak hogy végre megértsem: közben elvesztettem önmagam. Egy reggel, mikor ránéztem a tévében futó adásra, valami megváltozott bennem. Levente és anyja ismét a kötelező reggeli rutint követték, de engem már nem érdekelt. Határoztam: elég volt. Ma már nem akarok többé az ő igényeik szerint élni. Bár szinte mindent én csináltam: dolgoztam, takarítottam, főztem – mindig egy újabb kritika jött. Az rám nehezedő elvárások végül arra késztettek, hogy önálló döntést hozzak: elmegyek. Miután napokig fontolgattam, hogy mit tegyek, végre eldöntöttem. A következő reggel, amikor Levente munkába ment, összepakoltam a holmim, megfogtam a fiunkat, és elindultam. Eltökéltem, hogy mostantól az én életem lesz a legfontosabb. Amikor Levente laborelt és morogva próbált visszahozni, nem hátráltam meg. A válás volt az egyedüli megoldás, amit már nem lehetett visszafordítani. A mai napig nem bántam meg. Hónapokkal később megtudtam, hogy anyósom elhunyt. Lena, a lányom, gyorsan eladta a lakást, és Leventének újra kénytelen volt szembesülnie a következményekkel. Én már semmit sem bántam meg. a következőhöz: 1m 10s
Én már rég rájöttem, hogy túl sokat adok, és nem kapok vissza semmit. Viktor – a férjem – mindig fenyegetően szólt: „Az anyád az anyósod, köteles vagy vigyázni rá!” Így kellett nap mint nap elviselnem, hogy nem kerülhetek el a kötelező találkozásokat Ilonával, Viktor anyjával, akivel a kapcsolatunk sosem volt jó. Már az első naptól kezdve Ilona kétkedve nézte fiatal feleségemet – mert szerinte a tizenöt év korkülönbség miatt Viktor megérdemelne egy jobb nőt –, és ez az érzés az évek során sem változott.
Viktor ingerülten kérdezte, miért vagyok mindig feszített, mintha újra elhagynám volna a családi összejöveteleket. Én csak annyit sóhajtottam: „Ha tudnád a választ, miért kérdezed? Egész nap dolgozom, etetem mindkettőtöket, és fedezem a kiadások nagy részét.” Ő pedig csak azt válaszolta, hogy „te otthon ülsz!” Míg én távolról dolgozom, és ezzel többet keresek, mint ő – de ez neki látszólag nem számít.
Egyszer Viktor így javasolta: „Talán magadnak kellene menned?” – mintha az én otthoni munkámat sem értékelné. Ráadásul, még az ünnepek idején sem engedi, hogy Ilonát meglátogassam, mondván, nekem is kötelességem lennie. Azóta már fáradtan veszem tudomásul, hogy sem a munkám, sem a tehetségem nem ér semmit Viktor szemében.
Az igazi csattanó akkor jött, mikor egy vendégvacsora alkalmával Ilona vidáman közölte, hogy a lakást Lenke – az unokájára, akit jobban szeret – nevére íratom rá, mert így már Viktornek lesz hol laknia. Ekkor már a gondolat sem akartam tovább vállalni azt a sorsot, mely szerint én csak szolgának élek, míg Viktor kihasználja a munkámat és elvárja, hogy mindent viseljek. Nem bírhatom tovább, hogy mindent én csinálok, miközben a férjem sem segít, csak követeli a dolgokat.
Végül egy napon, amikor Viktor elment munkába, összepakoltam a holmimat, kézen fogtam a kisfiamat, és üzenetet küldtem neki: „Nem leszek többé fizetés nélküli gondozó – találd ki magad!” Estére Viktor dühösen visszatért: „Gyere vissza, különben válunk!” Nyugodtan válaszoltam: „Válás – örökre. Holnap beadom a kérelmet az anyakönyvnél.” Egy hónap múlva hivatalosan elváltunk, és én már soha többé nem akarom olyan férfi mellett élni, aki csak a kényelmes szolgának tekinti a feleségét.
Hat hónap múlva értesültem, hogy Ilona elhunyt, és hamarosan Lenke el is adta a lakást, így Viktor végül fedél nélkül maradt. Most már én magam döntöm el az életemet, és soha többé nem hagyom, hogy mások elvárásai irányítsák a sorsomat.