A kórházi folyosón mindig másképp telt az idő. Lassan. Kimérten. Mintha minden lépés súlyosabb lenne a kelleténél. Júlia az ablaknál állt, és a kezében szorongatta a gyűrűt, amit soha nem húzott fel.
Már hetekkel ezelőtt eldöntötte, hogy elmegy. Hogy nem bírja tovább a bizonytalanságot, a várakozást, azokat a napokat, amikor nem tudta, felébred-e még egyszer vele szemben a kórházi ágyon fekvő férfi.
Márk akkor lépett be az életébe, amikor mindketten darabokra voltak törve. Nem ígértek nagy dolgokat egymásnak, csak csendes jelenlétet. Egy kávét. Egy beszélgetést. Egy kezet, amit meg lehetett fogni, ha túl nehéz lett minden.
Most viszont Júlia egyedül állt ott, és arra gondolt: talán a szerelem nem mindig elég.
Amikor végül belépett a kórterembe, Márk szeme nyitva volt. Gyenge volt, de mosolygott. Úgy, ahogy mindig, amikor meglátta őt.
– Tudtam, hogy jössz – suttogta.
Júlia leült az ágya mellé. Nem szólt. Csak megfogta a kezét, és akkor értette meg, hogy nem a gyógyulást várta, hanem ezt a pillanatot. Hogy még egyszer itt legyenek együtt, minden ígéret nélkül.
– Ha menned kell… megértem – mondta Márk. – De köszönöm, hogy szerettél.
Júlia ekkor tört meg igazán. Könnyei némán hullottak a takaróra.
– Nem azért maradok, mert muszáj – felelte. – Hanem mert nélküled nem tudnék elmenni.
Aznap este Márk elaludt, Júlia pedig ott maradt mellette, a széken ülve. Tudta, hogy nem biztos a holnap. De azt is tudta, hogy a szerelem néha nem a hosszúságában mérhető, hanem abban, hogy valaki mellett maradsz akkor is, amikor fáj.
És ez a maradás volt az ő közös örökkévalóságuk.