Zsófi vagyok, 34 éves. A történetem talán ismerős lesz azoknak, akik valaha kerültek már döntéshelyzetbe a család és a magánélet határvonalán.
Három éve élünk együtt Gáborral. Nem volt villámlás az elején, lassan építkeztünk, de biztonságban érzem magam mellette. Van egy saját lakásom, amit még régen vettem hitelre, de azóta teljesen kifizettem és szépen felújítottam. Nem nagy, de az enyém. Gábor az elején csak látogatóba jött, aztán úgy maradt.
Eleinte minden simán ment, amíg az anyja, Ildikó, meg nem jelent.
Őszintén szólva, nem voltunk rosszban. Kicsit hangos, kicsit akaratos, de jól kijöttünk. Aztán elkezdte bedobni a megjegyzéseit: „Olyan jó itt nálatok, milyen nyugalom van”, meg „Milyen kis világos ez a nappali, jobb, mint nálam”. Aztán jött a nagy mondat: „Nem gondoltátok, hogy hozzátok költözöm? Olyan magányos vagyok.”
A szívem megdobbant – de nem a meghatottságtól. Hanem a pániktól.
Nem az volt a baj, hogy nem sajnáltam. Tudtam, hogy egyedül van. A férje tíz éve meghalt, a másik fia Németországban él. De én... én nem akartam együtt élni vele. Még Gáborral is épp csak összeszoktunk.
Megpróbáltam finoman elterelni a témát. „Talán inkább egy kisebb lakás, közelebb hozzánk?” – javasoltam. Ő csak legyintett: „A lakásom túl nagy, de eladni nem lehet. Az az otthonom. És különben is, nem olyan egyszerű most újrakezdeni.” És minden egyes látogatásnál újra meg újra elmondta, hogy milyen jó lenne, ha egy fedél alatt lehetnénk. Hogy ő nem zavarna. Hogy csak a hátsó szobába húzódna vissza.
De tudtam, hogy ez nem igaz. Hogy mindenbe beleszólna. Hogy reggelente főzne, délután kérdezgetne, este meg leültetne beszélgetni. Nem vagyok rosszindulatú, csak... ismerem az anyósomat. És ismerem magamat.
Egy este Gábornak is elmondtam. Először csak hallgatott. Aztán annyit mondott:
– Ha nem akarod, nem fog ideköltözni. Ez a te lakásod. És én veled élek, nem vele.
Megkönnyebbültem, de azóta feszültség van. Ildikó megsértődött. Azt mondta: „Hálátlan vagyok”, meg hogy „úgyis az ő fiát akarom elszakítani”.
Nem érzem jól magam ebben a helyzetben. De azt sem tudnám elviselni, ha minden reggel a saját otthonomban más diktálná a ritmust. Ha minden mozdulatomat figyelnék.