A nap teljesen hétköznapinak indult. Csak egy furcsa, nyomó érzés volt a mellkasomban, miközben a mosott ruhát hajtogattam. A kedvenc levesét főztem – hátha beugrik holnap.
Aztán, amikor megemeltem a fazekat, minden elsötétült. Elestem, és nem tudtam felállni.
A telefonom alig értem el. Remegett a kezem, de sikerült felhívni Annát.
– Szia anya! – nevetett bele a telefonba. A háttérben zene, nevetés, poharak csörgése.
– Kicsim… valami baj van… nem kapok levegőt… – suttogtam.
Egy pillanatra elhallgatott, majd fásultan megszólalt:
– Anya, most nem érek rá. Máté születésnapját ünnepeljük. Holnap benézek, jó?
– Lehet, hogy mentőt kéne hívni… – próbáltam mondani.
– Akkor hívd. Ezért vannak. – És leteszi.
Azt hiszem, az a kattanás volt a legfájdalmasabb hang, amit valaha hallottam.
Ott feküdtem a hideg konyhakövön, a telefonom mellettem, és csak arra gondoltam:
hogyan lettem ilyen mellékes az életében.
A mentősök később értek ki. Azt mondták, időben sikerült.
De mikor az orvos megkérdezte, „Jön valaki magához?”, csak megráztam a fejem.
Azt hittem, a szívem beteg – de valójában a lelkem tört meg.
Én voltam, aki éjszakákon át virrasztott mellette, amikor lázas volt. Én fizettem ki a lakbérét, amikor munka nélkül maradt. Én voltam az, aki mindig felvette a telefont – és most ő volt az, aki letette.
Amikor hazaengedtek, a törött tányér még ott volt a padlón. Felsepertem, és tudtam: nem fogok többé várni rá.
Nem haragból.
Hanem mert eljött az idő, hogy végre magamat válasszam.
Néhány nap múlva megjelent egy virágcsokorral.
– Anya, ne haragudj. Máté meglepetést szervezett, nem tudtam elszökni – mondta.
Nem nyitottam ki az ajtót.
Most már tudom: a szeretet néha nem azt jelenti, hogy mindent elnézünk.
Hanem azt, hogy megtanuljuk elengedni azt, aki sosem volt ott, amikor kellett volna.