„Mi hárman voltunk: én, a férjem és… az anyja.” Ez a mondat tökéletesen összefoglalja az életemet. Nem tartottam viccesnek az anyósos vicceket, mert én magam is egy ilyen helyzetben éltem. Én, Tünde, 35 éves könyvtárosként, a férjem, András, 38 éves könyvelőként, és az ő anyja, Ilona néni, egy 65 éves nyugdíjasként alkottuk a családunkat. András anyja szent volt a szemében, és az ő véleménye mindig döntő volt. Én csak a második helyre voltam jó.
Egyik nap a barátainkkal vásárolni mentünk, és én egy kék inget javasoltam Andrásnak. Tetszett neki, de Ilona néni szerint ez „rossz ízlés” volt, és egy szürke inget erőltetett rá. András engedelmesen azt vette meg, pedig láttam, hogy nem tetszik neki. „Az anyádnak van igaza” – mondta, és ezzel lezárta a vitát.
Amikor elromlott a hűtőnk, újat akartam venni, de Ilona néni szerint jobb egy használt. András az ő véleményét fogadta el, pedig tudtam, hogy egy év múlva megint pénzt kell költenünk. Mindig az anyja szava volt a döntő.
Ilona néni állandóan kritizált. „Tünde, mosol még padlót?” – kérdezte egyszer, és a lakásban körülnézett. Szerinte minden nap fel kell mosni, de én dolgozom, és nincs mindig időm. „Könyveket osztogatsz” – mondta, mintha az nem lenne munka.
Egy idő után Ilona néni betegeskedni kezdett, és András megkért, hogy munka után menjek hozzájuk, főzzek, takarítsak. Ingyenes házvezetőnő lettem. Egy nap korábban hazamentem, és láttam, hogy Ilona néni vígan pasziánszozik. Amikor szembesítettem, András rám támadt, hogy „még mindig kihallgatom”. Ekkor elegem lett. „Visszaviszem a cuccaimat” – mondtam, és elköltöztem.
Most egyedül élek, egy olyan lakásban, ahol nem hallom Ilona néni nyaggatását. Én választom ki a hűtőszekrényt, és akkor mosok fel, amikor akarok. Néha szomorú vagyok, de tudom, hogy jobb egyedül lenni, mint egy szolgáló.