Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen fordulatot vesz az életem. Több mint húsz évig éltem egyedül. A férjem meghalt, amikor a lányunk, Anna mindössze ötéves volt. Eleinte minden erőmmel őt támogattam, az életem pedig arra irányult, hogy biztosítsam a jövőjét.
István, a család régi barátja, Anna keresztapja, mindig mellettünk állt. A férjem halála után is segített: elvégezte a ház körüli teendőket, rendbe hozta a régi otthonunkat, és amikor eldöntöttük, hogy új házat építünk, ő vállalta a munka nagy részét. Soha nem fogadott el pénzt, ezért a mai napig hálás vagyok neki.
István soha nem nősült meg. Mindig azt mondta, hogy a család nagy felelősség, amit nem mindenki tud vállalni. Az évek során azonban a beszélgetéseink elmélyültek. Egyre többször tett fel olyan kérdéseket, amelyek elgondolkodtattak:
– Márta, miért kellene egyedül maradnod?
– Neked is jár egy kis boldogság, nem gondolod?
Az idő telt, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egy nap István bevallotta, hogy szeretné velem tölteni az élete hátralévő részét. Először haboztam, mert tudtam, hogy Anna számára ez sokkoló lehet.
Az ünnepek közeledtével azonban úgy döntöttem, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Meghívtam Annát és a férjét, Pétert egy ünnepi vacsorára. István is ott volt, és segített az előkészületekben. Az este eleinte nyugodtan telt: beszélgettünk, nevettünk, nosztalgiáztunk.
A vacsora végén összeszedtem a bátorságomat:
– Anna, Péter, szeretnék valamit elmondani – kezdtem óvatosan. – Istvánnal egy ideje együtt vagyunk, és úgy döntöttünk, hogy együtt szeretnénk élni.
Csend lett, majd Péter ingerülten letette az evőeszközt:
– Együtt? – kérdezte élesen. – Az ön korában? Ez komoly?
Anna is döbbenten nézett rám:
– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan. Az ilyen korban az embernek az unokáival kell foglalkoznia, nem új kapcsolatot keresnie!
Próbáltam nyugodt maradni:
– Anna, nekem is jogom van boldognak lenni. István mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá.
Péter gúnyosan felnevetett:
– Persze, mert előre kiszámította, hogy egyszer mindent megkap! Most már nem kell semmit építenie vagy dolgoznia, hiszen mindent készen kapott.
Ekkor már nem tudtam visszafogni magam:
– Péter, ezt komolyan mondod? István többet tett ezért a házért, mint te valaha. Hol voltál, amikor a kertet kellett ásni vagy a tetőt javítani? A Balatonon nyaraltál vagy külföldön kirándultál?
Anna próbálta csitítani a helyzetet, de ő is hozzátette:
– Anya, értem, hogy változásra vágysz, de ez nem helyes. Ha vele akarsz élni, költözz az ő házába, ne maradjatok itt!
A szavai mélyen megsebeztek:
– Az „itt” az én házam, Anna. Nektek építettem, mindenről lemondva magamért. Most, hogy végre boldog akarok lenni, te szabod meg, mit tehetek?
A vita hevében Anna és Péter feldúltan távoztak, becsapva az ajtót. István csendben mellettem maradt.
– Talán igazuk van – mondtam neki halkan.
– Nem, Márta – válaszolta határozottan. – Mindenkinek joga van a boldogsághoz, bármely életkorban.
A vállára hajtottam a fejem, és éreztem, hogy jól döntöttem. Most már nem csak másokért élek, hanem magamért is.