Amikor fiatalabb voltam, mindig azt hittem, hogy ha idős leszek, a gyermekeim majd gondoskodnak rólam, és szeretettel vesznek körül. Eszter és Dávid, a két gyermekem, az egész világot jelentették nekem. Mindent megtettem értük, hogy boldog és sikeres életük legyen. Most azonban, hogy beteg vagyok és segítségre szorulok, rá kellett jönnöm, hogy ez a reményem nem válik valóra.
Egyedül neveltem fel őket. Dávid születése után a férjem elhagyott minket, és magamra maradtam egy csecsemővel és egy kétéves kislánnyal. Az éjszakákba nyúló munka és a nappalokon át tartó gondoskodás mellett próbáltam megteremteni nekik mindent, amit csak lehetett. Eszterből tervezőmérnök, Dávidból gépészmérnök lett. Büszkén néztem rájuk, ahogy boldogultak az életben.
Amíg egészséges voltam, mindig mellettük álltam. Az unokáimat, Hannát és Bencét szívesen vittem különórákra, iskolába, játszótérre. Sokszor nálam aludtak, és én örültem, hogy segíthetek. De amikor rosszul lettem az utcán és kórházba kerültem, valami eltört bennem. Eszter csak egyszer jött be meglátogatni, Dávid pedig telefonon érdeklődött. Miután hazaengedtek, a gyerekek ugyanúgy hozták az unokákat, mintha mi sem történt volna. Nem mondhattam nemet, így továbbra is játszottam velük és főztem rájuk, miközben a testem jelezte, hogy pihennem kellene.
Két hónap múlva már nem tudtam járni. Egyik nap felhívtam Esztert, hogy segítsen eljutni egy vizsgálatra, de csak annyit mondott, hogy dolgozik, és hívjak mentőt. A kórházban az orvosok közölték, hogy önállóan többé nem tudok élni, és szükségem lesz valakire, aki gondoskodik rólam. Amikor ezt elmondták a gyermekeimnek, hosszú vita alakult ki közöttük. Eszter azzal érvelt, hogy nincs hely náluk, Dávid pedig arra hivatkozott, hogy a felesége gyermeket vár, és nem egyezne bele, hogy odaköltözzek.
Fájdalmas volt hallani, hogy a saját gyermekeim így beszélnek rólam. Végül nem bírtam tovább, és azt mondtam nekik: „Nem kell, hogy gondoskodjatok rólam. Megoldom egyedül.” Szívem mélyén azonban összetörtem.
Azóta egy szomszédom, Judit segít nekem. Ő is egyedül nevelte fel a lányát, és talán ezért érzi át a helyzetemet. Ételt hoz, teát főz, és a nyugdíjam egy részét neki adom, hogy bevásároljon nekem. Az életem most az ő jóságán múlik, miközben a gyermekeim alig keresnek.
Néha azon gondolkodom, hogy hol rontottam el. Hogyan lett az a szeretet és gondoskodás, amit beléjük fektettem, ilyen közömbösséggé? Soha nem hittem volna, hogy azok, akikért mindent feláldoztam, így elfordulnak tőlem. Ez az árulás jobban fáj, mint bármilyen fizikai fájdalom.