Aznap minden összeesküdött ellenem. Szakadt az eső, lekéstem a buszt, és mire a boltba értem, már csak tíz percem maradt zárásig. Sietve pakoltam a kosaramba a legszükségesebb dolgokat: tejet, kenyeret és egy kis csokoládét a lányomnak, aki otthon betegen várt rám.
A pénztárnál azonban jött a feketeleves. Hiába túrtam fel a táskámat, a pénztárcám sehol nem volt. Ott álltam megsemmisülve, éreztem, ahogy az arcom lángol a szégyentől. – Sajnálom, otthon hagytam... – dadogtam a pénztárosnak, és már kezdtem volna kipakolni az árut a szalagról.
Ekkor egy vékony hang szólalt meg mögöttem: – Én kifizetem.
Megfordultam, és egy tíz év körüli, kék kabátos kisfiút láttam. A kezében egy összegyűrt ötezrest szorongatott. Látszott rajta, hogy nem veti fel őket a pénz: a kabátja kopott volt, a cipője pedig átázott. – Nem fogadhatom el, kisfiam. Ez biztosan a te pénzed, amit magadnak gyűjtöttél – tiltakoztam megrendülve.
A fiú rám nézett, és a tekintetében olyan bölcsesség volt, ami nem illett a korához. – A nagymamám azt mondta, hogy ha valakinek nagyobb szüksége van rá, mint nekem, akkor oda kell adnom. Önnek most kell a tej a kislányának. Nekem a videójáték várhat még egy hónapot.
Nem engedte, hogy vitatkozzak. Kifizette a számlámat, és mielőtt megölelhettem volna, vagy megkérdezhettem volna a nevét, egy gyors mosollyal kiszaladt az esőbe.
Azóta, ha nehéz napom van, mindig eszembe jut az a kék kabátos kisfiú. Megtanította nekem, hogy az igazi gazdagság nem a pénztárcánkban, hanem a szívünkben rejlik. Aznap este a lányom nemcsak a csokoládénak örült, hanem a történetnek is, amit meséltem neki: a történetnek a fiúról, aki lemondott egy álomról, hogy egy idegennek segíthessen.