Egy hosszú, fárasztó munkanap után úgy döntöttem, hogy elugrom a közeli élelmiszerboltba. Tudtam, hogy sorban állásra számíthatok, de otthon semmi sem volt vacsorára vagy reggelire.
Amikor összeszedtem, amire szükségem volt, a kasszához indultam. Hatalmas sor torlódott fel előttem, és mögöttem is egyre többen gyűltek össze. Közvetlenül előttem egy idős asszony állt, aki lassan pakolgatta ki kosara tartalmát.
A kosárban mindössze egy sárgarépa, három krumpli, egy fél vekni kenyér és két tojás lapult. Egyszerű kis bevásárlás volt, de szívszorító belegondolni, hogy sok nyugdíjasnak még ennyire is alig futja a csekély nyugdíjból, miután a rezsiköltségeket kifizették.
Amikor a pénztáros, egy huszonéves fiatalember, átnézte a néni vásárlását, megkérdezte, hogy nincs-e még valami a kosarában. Az asszony egy halk sóhajjal csak az üres kosarat mutatta felé. Ekkor a pénztáros hirtelen felállt, és azt mondta neki, várjon csak egy kicsit, mindjárt visszajön.
A sorban állók türelmetlenül kezdtek mormogni. Volt, aki felháborodottan jegyezte meg, hogy nem illendő ilyenkor elhagyni a kasszát, amikor csúcsidő van. Már éppen hívni akartuk volna a boltvezetőt, amikor visszatért egy férfi, aki egy hatalmas bevásárlókocsit tolt maga előtt.
A kocsi tele volt élelmiszerekkel: tejtermékekkel, friss zöldségekkel, gyümölcsökkel, gabonapelyhekkel, édességekkel – kávéval, teával és minden mással, ami csak eszünkbe juthat. A férfi anélkül, hogy szót szólt volna, a pénztáros segítségével kifizette az egészet, majd odaszólt a biztonsági őrnek, hogy kísérje haza az idős hölgyet és segítsen neki elvinni a rengeteg holmit.
A sorban mindenki némán figyelte a jelenetet. Elképedtünk a nagylelkűségen. Ki gondolta volna, hogy a fiatalok, akiket sokan kritizálnak közönyösségük miatt, néha még az idősebb generációknál is több együttérzést és emberséget mutatnak?
Ez az eset mélyen megérintett. Azóta megfogadtam, hogy bármikor lehetőségem nyílik, segítek másokon, mert ami nekünk talán természetes, másnak elérhetetlen luxus lehet.